Ady Endre, a dekadencia szellemének megtestesítője, nem csupán önpusztító költő, hanem egy olyan művész, aki a lélek mélységeibe merülve keresi az élet értelmét. Versformáival és képeivel a modernitás határvonalán egyensúlyozva fejezi ki a korabeli társad
Amikor az ön által írt Ady-tanulmányokra keresünk rá, számtalan írásra bukkannunk. Azonban engem igazán az foglalkoztat, hogy milyen élmény volt az első találkozása Ady Endrével?
Ez a kérdés valóban megérdemli a figyelmet, hiszen mélyebb gyökerekre vezet vissza, mint elsőre gondolnánk. Amennyire emlékszem, nem iskolai keretek között, hanem sokkal korábban, a családi mesék és anekdoták révén hallottam először a nevéről. Anyai nagymamám, aki a Dutka lányaként volt ismert, a költő Dutka Ákos unokahúga, így a családi diskurzusban gyakran felmerült a téma. Meséltek arról, hogy Ákos bácsi és olyan kiváló költők, mint Ady Endre vagy Juhász Gyula, milyen közös élményeket osztottak meg egymással. Ady neve tehát szinte természetes módon vált részemmé, még ha konkrét verseit nem is ismertem akkoriban. Nagyvárad belvárosában felnőve minden sarkon ott lebegett valamilyen emlék vagy legenda, amely hozzá kapcsolódott – legyen az egy régi épület, egy utca, vagy akár egy családi történet. Nem az apró részletek voltak a lényegesek, sokkal inkább az összhatás és a kor hangulata, ami körülölelt, és azt sugallta, hogy Ady öröksége él és hat a városban, ahonnan származom.
Mi abban az utcában laktunk eleve, ahol a szerkesztőség egykoron működött. A rendszerváltás után ezt Adyról is nevezték el, akárcsak a gimnáziumot, ahol én és a családom szinte minden tagja érettségizett. Ady verseivel való első találkozásaim nem voltak túlontúl emlékezetesek mindazonáltal, inkább csak egyetemi éveiben kerültem vonzáskörükbe.
Mi késztette arra, hogy végül ennyi írás fő témájául Adyt és a költő életművét válassza?
Irodalomtörténészként mélyen belemerülök a korszak rejtelmeibe, és nem kérdés, hogy Ady Endre nélkülözhetetlen alakja ennek a világnak. Móricz Zsigmond nem véletlenül emlegette az Ady-korszakot, amikor a millenniumtól a világháború végéig terjedő két évtizedről beszélt; ez a kijelentés alapjaiban határozza meg a modern magyar irodalom arcát. Ady nem csupán költő, hanem a líra újraértelmezésének vezéralakja, aki a lírai kifejezésmódot a középpontba állította, így kulcsszereplővé vált. Személyisége és költészete együttese mély hatást gyakorolt a későbbi magyar irodalomra is. A Nyugat, a korszak meghatározó folyóirata, már a kezdetektől fogva emblémaként használta Ady nevét, s az első években valóban sokkal többet köszönhetett neki, mint ő a lapnak.
Másrészt a családi háttér miatt már egyetemista éveim alatt mélyebben belemerültem az életutak különböző szakaszaiba, különösen A Holnap évei és A Holnap valamint a Nyugat körüli bonyolult, sokáig nem eléggé feltárt kérdések kapcsán. Jelenleg egy megjelenés előtt álló monográfiát készítek, amely e témákra összpontosít, és természetesen Ady költői, magánéleti, valamint egyéb szerepeit is részletesen elemzem. A hazai modernség végső beteljesüléséről és a lírában megjelenő áttörés izgalmas időszakáról beszélgetünk, amely mögött egy összetett, hálózatos intézményesülési folyamat is kibontakozik. Az alatt a közel húsz év alatt, amíg az Országos Széchényi Könyvtár munkatársaként tevékenykedtem, szerencsém volt a gazdag Ady-hagyaték mellett számos más jelentős kordokumentummal is foglalkozni.
Harmadrészt a kanonikus Ady-kép sarkításai, túlzásai mindig is érdekeltek, pontosabban ezeket a sematikus képeket szerettem volna árnyalni, a kép mögé pillantani. Az első Ady-tanulmányom még kolozsvári egyetemista éveim végén jelent meg, ez a Nyugat 1909-es tematikus Ady-számáról szólt. Abban számos kanonizáló aspektust, Adyt piedesztálra emelő írást, részben őt kisajátítani is igyekvő szándékot, illetve erős önkanonizáló gesztusokat s akár kultuszépítő sorokat is felfedezhetünk. Ady erős, önpozícionáló szerző volt, aki számos esetben kihasználta a kínálkozó alkalmat, ha maga is alakíthatta a róla folyó diskurzust.
Ady talán mindig is tudatosan alakította önmaga képét: a költőt, az újságírót, a lázadót. Milyen erővonalak feszülnek ezek mögött a szerepek mögött?
Ady valóban lázadó alkat volt, ezt a szerepet magára is vette, tudatosan alakította, legalábbis egy jó ideig. Erős küldetéstudata volt, amit önmagának is gerjesztett fiatalkora óta, sámánok rokonának mondva önmagát, hiszen nagy, "látnoki" szemekkel és állítólag hat ujjal született. Korábbi monográfusok is leírták már, hogy igazi "Petúr-sarjadék" volt, én egy helyütt úgy fogalmaztam, valódi protestáns volt, a szó legszorosabb értelmében. Protestáló a meglévő társadalmi helyzetekkel és konvenciókkal szemben, lázító a képmutató erkölcsösködők ellen, akik az irodalmat is inkább nemzeti vagy morális, s nem esztétikai alapon kívánták értékelni. Ady újságírói gyakorlata és polgári radikális szemlélete, illetve 1902-1903 utáni poézise egyaránt keretezték irodalmi és közéleti bajvívásait.
Németh Lászlót szoktam idézni, aki úgy fogalmazott, hogy bár létezhetnek nagyobb alakok a magyar irodalom színpadán, a magyar önismeret terén aligha találunk nála mélyebb forrást. Én magam sem tudnék - különösen a 20. század első évtizedében - hatékonyabb hatást gyakoroló alkotót megnevezni nála. Ady, aki nem járt bölcsészkaron, nem volt a klasszikus értelemben vett "poeta doctus". Újságíróként ugyan jól tájékozódott a világ dolgain, de költőként inkább ösztönös alkotónak bizonyult, aki versein keresztül inkább sejtetett, mintsem közvetlenül megfogalmazott volna. Fő célja az volt, hogy ráébresztse az olvasókat a mélyebb igazságokra.
A lelkében zajló belső konfliktusok és ütközőzónák fájdalmas, de egyben termékeny talaján született meg szerelmi lírája, amely tele van ambivalenciával: az elvágyódás és a ragaszkodás, a közösséghez tartozás vágya és a szabadság utáni sóvárgás feszültsége hatja át. Ez a kettősség a lírájában új jelentésrétegeket teremtett, és a tükörjáték végtelen körforgásaként tükröződött vissza, míg a szimbólumok sűrűsége és az ellentétek feszültsége végső soron versei megfejthetetlenségét sejtette. Ady legkiemelkedőbb művei így új korszakot nyitottak a költészetben, még akkor is, ha kortársai többsége inkább a teremtett lírai ént kereste benne, mintsem annak a valósággal összefonódó, hús-vér alakját, Ady Endrét.
Mindez szorosan kapcsolódott a tudatosan kialakított szerepeihez, valamint a gyakran emlegetett királyi tartásához is.
Önaposztrofáló sorai egy egész univerzális világot hívnak életre, amelyben számomra a "Pacsirta-álcás sirály" a legkifejezőbb szimbólum a lírikusra vonatkozóan. A látnok-költő, aki képes a világ rejtett, metafizikai titkaiba belelátni, valójában évszázados toposz az európai költészet történetében. Ady modern interpretációja azonban abban rejlik, hogy új megvilágításba helyezte a transzcendens dimenziókhoz és a metafizikai jelentéstartalmakhoz való viszonyunkat, ami valóban friss szemléletet hozott a költészetbe.
Az egyes maszkok és váteszszerepkörök idővel megkopnak, és már nem hordozzák a feszültséget, sőt, terhesek lesznek a költő számára. Sokan a szakmában sem ismerik fel, hogy Ady 1911-ig tartó "nagy korszaka" után nem csupán a versnyelve válik kifejezőbbé, és nem csupán a szimbólumok száma csökken, valamint a versstruktúrák is átalakulnak. Ekkor már a korábbi, királyi pózok sem jellemzőek: Ady magánéleti tragédiái, többszörös csalódásai, és szakmai sikerei csúcsán sem tekinti már magát annak a programnak a beteljesítőjének, amelyet korábban kitűzött. Kudarcai, vívódásai és örök magányának súlya alatt, de mindig mesterségbeli tudással, új utakat és poétikai kifejezésformákat keres.
A korabeli irodalmi élet gyakran ellenséges fogadtatása sokszor eltérő okokból fakadt. Kortársai számára talán a legmegbocsáthatatlanabb tett az volt, hogy merész újítóként lépett fel, elutasítva a bevett hagyományokat és normákat. Műveivel nem csupán a formát, hanem a tartalmat is megkérdőjelezte, ami sokakban ellenérzést keltett. Az irodalmi dogmákhoz való hűtlensége és az egyedi hangzás megteremtése miatt a kritikusok és a kollégák is ellenségesen viszonyultak hozzá, elítélve őt a konvenciók megszegéséért.
Nagyjából mindent elmondhatunk róla. Schöpflin Aladár szavaival élve, „eretnek zseni” volt ő, aki bátran szembeszállt a kor politikai és társadalmi normáival, valamint a polgári berendezkedés teljes rendszerével. Idő kellett ahhoz, hogy támogatói és olvasói elismerjék azt az új költészeti szemléletet, amelyet ő terjesztett el itthon és az egész régióban. Gondoljon csak bele, ilyen egyedi figura nem akadt korábban.
Petőfi a hitveséhez címzett szerelmes verseivel sokkal inkább az idillikus romantikát képviselte, ezzel szemben Ady az Új versek kötetében már a fájdalmas és brutálisan őszinte érzéseket önti versbe, Léda asszonynak ajánlva műveit. Az 1903-as Még egyszer bizonyos versei világosan megmutatják, hogy a szerelem nem csupán boldogság, hanem képes fájdalmat és szenvedést is okozni, amelyben az ember akár bele is pusztulhat. Ekkorra már Ady a publicista szerepében is ismertté vált, cikkei sokszor provokatívak voltak, amiért sokak szemében kellemetlen alaknak számított. Ugyanakkor nemcsak ellenfelei, hanem számos rajongó is volt, különösen költői körökben. Az "adyzmus" vádja így egy egész új generációra vonatkozott, akik a 20. század első évtizedében léptek előtérbe. Ady tehát nem csupán egy költő volt, hanem egyfajta mozgalom vezére, a modern líra úttörője, akit sokan veszélyes példaképnek tartottak. Amikor 1909 januárjában a Petőfi Társaságban őt és a Holnap antológiában szereplő társait a fiatalok megrontóiként állították pellengére, ez már túllépett a konzervatív irodalmi körök keretein; a nagypolitika szereplői és az Akadémia elnöke is kifejezte aggályait az "Ady Endre nevű fenyegetés" kapcsán.
Amennyiben alaposabban szemügyre vesszük a dolgokat, egyértelművé válik, hogy Ady a kortárs költői szerepekhez képest számos területen eltérő utat választott. A korabeli olvasók zöme például Arany Jánost nem csupán mint a 19. század kiemelkedő költőjét tisztelte, hanem egyfajta archetipikus költőtípusként is tekintett rá. Arany nemcsak a korszak irodalmi nyelvének csúcsait érte el, hanem jelentős mértékben ki is aknázta annak lehetőségeit. A hivatalos irodalompolitika pedig szemérmes, visszahúzódó figurának látta őt, és nem nézte jó szemmel a "művészi különcködést" vagy a magamutogatásnak vélt önimádatot. Ady ezzel szemben merészebben lépett fel, kihívások elé állítva a hagyományokat és a megszokott normákat.
Ady társadalmi modernizációban is gondolkodott, de alapvetően generációjának akart szószólója lenni, illetve az irodalomnak az elszánt megújítója, ha kell, bortányköve is. Olyan úttörő egyéniség, aki véghezviszi a modern poézis térnyerését, bár ettől a harsány fellépéstől sokan nemzedéktársai közül is ódzkodtak. Ady önmagát mindenesetre A magyar Pimodán soraiban is - keserűen, s csalódottan persze - "faltörő kos"-nak mondta: akit használnak és kihasználnak, akit szapulnak, akinek versein a pesti kabarékban hahotáznak, más verseit élclapok gúnyolják ki, de aki mások helyett is tűri e pofonokat, s tudja, ezért ritkán jár köszönet, ritkán ismeri meg az alkotás valós békéjét. Ez is az önképhez tartozott. Legnagyobb fájdalma mégsem a dekadens vagy beteges minősítések, hanem a líráját visszatérő vádként érő "érthetetlen" jelző volt.
