Bendarzsevszkij Anton kifejtette, hogy Donald Trump üzenete világos: Vlagyimir Putyin számára célszerű lenne a párbeszéd keresése. Az amerikai politikai színtér korábbi vezetője hangsúlyozta, hogy a diplomáciai kapcsolatok erősítése a legjobb út a feszült

Az amerikaiak az oroszokkal és a kínaiakkal kapcsolatos álláspontjáról, Donald Trump elképzeléseiről, az ukránok kompromisszumkészségéről is beszélt Bendarzsevszkij Anton, az Oeconomus Gazdaságkutató Alapítvány igazgatója, a posztszovjet térség szakértője az InfoRádió Aréna című műsorában. Kiderült, miért van Alexander Stubb finn elnök különösen jó kapcsolatban amerikai kollégájával.

Keith Kellogg, az Egyesült Államok ukrajnai különmegbízottja nyilatkozata mélyebb értelmezést igényel, mivel lényegében azt sugallja, hogy az Egyesült Államok megfontolja a mélységi csapások engedélyezését orosz területek ellen. Ez a lépés újabb fokozódását jelentheti a konfliktusnak, amely komoly következményekkel járhat. J. D. Vance, az amerikai alelnök szavai még inkább felerősítik ezt a gondolatot, amikor utal arra, hogy az ukránok akár Tomahawk rakétákat is kaphatnak. Ez nem csupán a fegyverkezés mértékét növelheti, hanem a konfliktus dinamikáját is jelentősen megváltoztathatja, hiszen a mélységi csapások alkalmazása új kihívások elé állítja a feleket, és a háborús helyzet további fokozódását eredményezheti.

A kérdés, hogy Ukrajna végezhet-e mélységi csapásokat orosz területek ellen, évek óta komoly viták tárgya. Az elmúlt év során a sajtóban fel-felbukkantak hírek arról, hogy engedélyezték az ukránok számára a nyugati fegyverek használatát, majd ezek az engedélyek idővel visszavonásra kerültek, vagy éppen a fegyverek hiánya miatt váltak kérdésessé. Jelenleg úgy tűnik, hogy az ATACMS rakétákra vonatkozó engedély, amelyet tavaly Joe Biden adott, Donald Trump alatt nem lett érvényesítve, de most újra megérkezett az ukránok számára a zöld lámpa. Ez a helyzet szorosan összefonódik azzal, hogy Ukrajna a következő hetekben új amerikai rakétákhoz, az ERAM típusú fegyverekhez jut, amelyek 450 kilométeres hatótávolsággal rendelkeznek. Ezek a rakéták Moszkvát nem érik el, de jelentős területeket képesek lefedni. A következő két évben több mint háromezer ilyen precíziós rakéta érkezik az ukrán hadsereghez, ami alapvetően megváltoztathatja a konfliktus dinamikáját. A helyzet mögött ott húzódik Donald Trump kommunikációs stratégiája is, amelyben különböző platformokon és nyilatkozatokban üzen a Kremlnek. Trump világossá tette, hogy amennyiben Vlagyimir Putyin nem hajlandó leülni tárgyalni a háború lezárásáról, Ukrajna különféle erőforrásokat fog kapni. Az ERAM rakéták átadásának bejelentése, amely nemrégiben történt, az első lépés, és úgy tűnik, hogy ez csak a kezdet. Most a Tomahawk rakéták ügyében is hasonló hírek érkeznek, amelyek akár 2500 kilométeres mélységi csapásra is képesek. Bár ezek a fegyverek rendkívül költségesek, a kérdés nem csupán a pénzről szól, hanem arról is, hogy milyen üzenetet küldenek ezzel a Kremlnek. A tárgyalások időpontja, amelyet Volodimir Zelenszkij és Vlagyimir Putyin, esetleg Donald Trump folytathat, egyre sürgetőbbé válik. Ha Putyin nem hajlandó leülni a tárgyalóasztalhoz, akkor Ukrajna további amerikai támogatásban részesülhet. Trump üzenete egyértelmű: jobb, ha Putyin tárgyal, mert a következmények súlyosabbak lehetnek, ha nem.

Nyilvánvaló, hogy ebben a pillanatban az amerikai fél üzenetei rendkívül alaposan kidolgozottak és megfontoltak. Gondoljunk csak arra, hogy ha Tomahawk rakéták becsapódnak, milyen válaszokat adhatnak arra a kulcsfontosságú kérdésre, hogy ki szolgáltatta a célpontok koordinátáit? Ki irányította a támadást? A logika azt diktálja, hogy a koordinátákat amerikai források fogják megadni, és a tűzvezetés is az ő kezükben lesz.

Ez a kérdés sem új keletű, ugyanez a dilemma volt az ATACMS rakéták esetében is. Ezekből több változat van, 180 és 360 kilométeres távolságra képes rakéták. Biden végül, ha jól emlékszem, tavaly novemberben adta meg az engedélyt, de előtte hónapokon keresztül ment a vita, és ugyanez volt a kérdés, hogy végül is nem nyugati katonák vesznek részt a műveletekben, nem amerikai katonák húzzák meg effektíve a ravaszt, de a bemérést, a hírszerzési adatokat, a műholdas adatokat, Ukrajna nyugati partnerei adják, akkor kié a felelősség? Ezt eddig sikerült kvázi szőnyeg alá söpörni azzal, hogy Ukrajna jogos harcot vív, és ilyen szempontból Ukrajna nyomja meg a ravaszt, a végső döntés, a végső jóváhagyás az ukrán oldalon van. A Nyugat alapvetően csak támogatást nyújt, legyen szó hírszerzési adatokról vagy műholdas segítségről. Ugyanez lesz igaz a Tomhawk rakéták esetében is, de itt egy gyors zárójeles megjegyzés, nyilván ez a fajta logika abban a pillanatban megváltozik, amikor mondjuk egy orosz döntéshozót, egy orosz vezetőt ér bármiféle találat. Ha ezekkel az eszközökkel Ukrajna hirtelen a Kreml épületeit kezdené lőni, akkor onnantól kezdve ez a fajta felelősségi kérdés hirtelen felerősödne, és az oroszok nyilván az Egyesült Államokat hibáztatnák, hiszen az Egyesült Államok ruházta fel ilyen eszközzel Ukrajnát. Eddig az ukránok kínosan figyeltek arra, hogy ilyen jellegű célpontok ne legyenek a nyugati fegyverek célkeresztjében.

Hogyan érthetjük meg Volodimir Zelenszkij szavait, miszerint az orosz döntéshozóknak érdemes lenne elkezdeniük felkutatniuk óvóhelyeik helyét? Az orosz vezetők Moszkvában tartózkodnak.

Az orosz vezetők részéről már korábban is hallhattunk hasonló megnyilvánulásokat. Dmitrij Medvegyev, a korábbi orosz elnök és miniszterelnök többször is hangoztatta, hogy amennyiben az ukránok vagy nyugati szövetségeseik nem tesznek bizonyos lépéseket, Oroszország „célba veszi” az ukrán döntéshozók helyszíneit. Ezek a fenyegetések mindkét fél részéről elhangzanak, és inkább a nyomásgyakorlást szolgálják, mintsem valódi szándékot tükröznek. Ha a háború három és fél éves időszakát nézzük, néhány apró kivételtől eltekintve, eddig nem volt példa arra, hogy a felek ténylegesen döntéshozó célpontokat támadtak volna. Például ismert, hogy az ukrán erők tisztában voltak az orosz védelmi miniszter konvojának mozgásával a megszállt ukrán területeken, és hasonlóan, az oroszok is tudtak arról, hol tartózkodik Zelenszkij. Ennek ellenére egyik fél sem lépett, hogy kiiktassa a másik vezetőit. Mindkét oldal nagyon odafigyel arra, hogy ilyen jellegű támadások ne valósuljanak meg a vezetői szinten. Az említett apró kivétel 2023 áprilisi eseménye, amikor egy ukrán drón a Kreml egyik tornyának ütközött, azonban ennek inkább üzenetértéke volt, mintsem hogy komoly károkat okozhatott volna.

Tudjuk, de most nem tesszük.

Valóban, mintegy két héttel ezelőtt egy orosz drón csapódott be az ukrán parlament egyik épületébe, de szerencsére nem okozott kárt. Úgy tűnik, hogy ezek a támadások nem az épületek megsemmisítésére irányultak. Eddig mindkét fél ügyelt arra, hogy ne célozzák meg egymás vezetőit, elkerülve ezzel a helyzet tovább romlását.

Az orosz politikai tájékoztatás zűrzavara közepette fontos, hogy tudatosan válasszuk ki, kiket érdemes komolyan venni a sokszor ellentmondásos hangvételű megszólalások közül. Peszkov, a Kreml szóvivője, általában a hivatalos álláspontot tükrözi, így szavai mögött érdemes keresni a politikai szándékokat. Medvegyev, mint a volt elnök és jelenlegi miniszterelnök, gyakran fogalmaz meg erősebb és provokatívabb kijelentéseket, ami utalhat a hatalmi belharcokra is. Az orosz külügyi szóvivő és külügyminiszter szavai szintén jelentőséggel bírnak, hiszen a nemzetközi kapcsolatokra vonatkozó információkat közvetítik. Végül, Vlagyimir Putyin maga a legfőbb döntéshozó, így az ő megszólalásai a legnagyobb súllyal bírnak, hiszen a politikai irányvonalat és a stratégiai célokat ő határozza meg. Az ő nyilatkozatai gyakran rejtett üzeneteket, stratégiákat hordoznak, így érdemes rájuk a legnagyobb figyelmet fordítani. Összességében tehát a figyelmet érdemes a politikai hierarchia csúcsán álló szereplőkre összpontosítani, de a középszintű politikai figurák, mint Medvegyev és Peszkov, szintén fontos információkat szolgáltathatnak a politikai klímáról.

Egyrészt a szerepek jól körülhatároltak, és ez nem csupán az orosz vagy ukrán kultúrára jellemző; más nemzeteknél is megfigyelhetjük ezt a jelenséget.

Jó rendőr, rossz rendőr?

Teljesen egyértelmű, hogy mindenki a saját személyisége és pozíciója szerint kommunikál. Például a háború előtti időszakban Lavrov külügyminiszter és Marija Zaharova, a külügy szóvivője, jól megfigyelhetően különböző szerepeket játszottak: Lavrov a mérsékelt, intelligens megszólalások híve volt, míg Zaharova a határozott, kemény nyilatkozatokkal hívta fel magára a figyelmet. Az idő múlásával azonban ez a két szerep kezdett összemosódni; Lavrov is egyre inkább a határozottabb hangvételt képviseli, ami Zaharovához hasonlítható. Medvegyev, aki jelenleg nem döntéshozói pozícióban van, de korábbi elnöki és miniszterelnöki tapasztalatával még mindig figyelmet kelt, amikor kemény nyilatkozatokat tesz. Azonban fontos kiemelni, hogy véleményei nem befolyásolják a tényleges orosz politikát, így figyelni rá inkább csak a múltja miatt érdemes. Ha megnézzük a nukleáris fenyegetéseit, az elmúlt három és fél év során 21 alkalommal hangoztatta a Nyugat elleni nukleáris csapás lehetőségét. Szerencsére eddig ezekből nem lett valóság, de a kockázat mértéke gyakorlatilag zéró, vagy legalábbis nagyon alacsony. Putyin viszont más kaliberű politikai személyiség, és az ő szavai súlyosabbak. Ezt legjobban az 2022. február 21-i orosz Nemzetbiztonsági Tanács ülésén láthattuk, amikor elhatározták az LNR és DNR elismerését. Ekkor már egyértelművé vált, hogy háborúra készülnek, ám az ott lévő döntéshozók zöme nem volt tisztában a helyzet valódi súlyával. Az ülés során egyértelművé vált, hogy Putyin egyedül hozza meg a végső döntéseket, míg a többiek csupán az előre megírt narratívát követik, anélkül hogy tudnák, mi vár rájuk.

Az orosz döntéshozatali rendszer megértéséhez fontos figyelembe venni néhány kulcselemét, amelyek segíthetnek megítélni, hogy az orosz vezetés valóban komolyan veszi-e Donald Trump kommunikációs stratégiáit. Először is, érdemes figyelni Vlagyimir Putyin reakcióira, hiszen ő a rendszer középpontjában áll, és minden lépése, gesztusa jelentőséggel bír. Emellett Szergej Lavrov, az orosz külügyminiszter nyugati partnerekkel folytatott párbeszédeinek stílusa és tartalma is árulkodó lehet. Lavrov sokszor hűvös és megfontolt, ami azt jelzi, hogy az orosz diplomácia nem hagyja magát könnyen befolyásolni. Fontos azonban megjegyezni, hogy az orosz vezetés általában nem mutatja ki nyíltan érzéseit vagy reakcióit, így a jelek gyakran finoman rejtve maradnak. A kommunikációs formák, a nyilatkozatok mögötti politikai szándékok és a nemzetközi kontextus figyelembevételével tehát sokkal árnyaltabban lehet közelíteni a kérdéshez.

Ezért emeltem ki, hogy nem vagyok teljesen biztos abban, hogy Szergej Lavrov azonnal értesül a változó orosz külpolitikai irányvonalakról. Belép az ENSZ közgyűlésére, és elmond egy határozott beszédet, de ez nem zárja ki, hogy a következő napon, egy másik találkozón, a teljes ellentétét fogja képviselni, amennyiben Vlagyimir Putyin felhívja, és azt mondja neki, hogy mostantól mérsékeltebb hangot kell megütniük, és ügyelniük kell Donald Trumpra. Lavrov feladata, hogy azt a vonalat képviselje, amit neki kijelöltek, és ezt teszi mindaddig, amíg Putyin nem utasítja arra, hogy váltson. Vlagyimir Putyin az utóbbi hetek eseményeivel kapcsolatban eddig nem nyilatkozott nyilvánosan. Hallottunk már Peszkovtól, Lavrovtól, és Zaharovától is, akik a Tomahawk rakéták esetleges átadásával kapcsolatban kifejtették, hogy milyen súlyos következményekkel járhat ez, hiszen a 2500 kilométeres hatótáv komoly fenyegetést jelentene Oroszország belső területeire. Ez azt is jelentené, hogy az orosz légvédelem egy részét más objektumok védelmére kellene átcsoportosítani. Putyin ezzel kapcsolatban azonban még nem nyilatkozott. Ez különösen fontos, mivel Washingtonban, a Fehér Házban is figyelemmel kísérik ezeket a jeleket. Az amerikai kommunikáció az utóbbi hetekben, beleértve Keith Kellogg Hitlerhez való hasonlítását Putyinnal kapcsolatban egy nyilvános üzenetet küldött, amelyre Putyin semmilyen formában nem reagált.

Milyen reakciókat remélnek a Fehér Házban?

Az elmúlt hónapok eseményei során Oroszország egyre inkább a halogatás taktikáját alkalmazta, miközben azt hangoztatta, hogy a háború lezárása és a béke iránti vágy egyértelmű. Azonban mindig megjelentek bizonyos feltételek, amelyek nélkül a párbeszéd nem haladhatott előre. Ezért nem meglepő, hogy a Fehér Ház végül elérkezett ahhoz a ponthoz, ahol konkrét eredményekre van szükség. Most érkeztünk el ehhez a kritikus időponthoz, de úgy tűnik, az orosz fél vagy nem képes reagálni, vagy nem kívánja ezt megtenni, esetleg továbbra is az időhúzás stratégiáját követi, különösen a jelenleg zajló nyári offenzíva befejezéséig.

Van olyan megfigyelés vagy elmélet, amely szerint az oroszok, Vlagyimir Putyin lényegében, az orosz-ukrán háborúval kapcsolatos diplomáciai csatározásokat megnyerte, aminek az alaszkai találkozó egyik egészen világos példája volt. Egyetért ezzel a megállapítással?

Nem feltétlenül értek ezzel egyet. Ezek a megállapítások arra vonatkoznak, hogy Donald Trump egyáltalán leült tárgyalni Vlagyimir Putyinnal, függetlenül attól, mi lett az eredmény. Vlagyimir Putyin ezt a kört megnyerte, mert azt tudta prezentálni, hogy vele még az amerikai elnök is szóba tud állni. Oroszország nyilván a képességeit, a gazdasági, a politikai, a technológiai súlyát tekintve nem egy ligában játszik az Egyesült Államokkal, mégis úgy tudtak leülni Alaszkában, mintha egyenlők lennének. Ez az orosz kommunikáció, ez az, amit sokan felhoztak a Trump-féle tárgyalásokkal kapcsolatban. Donald Trump békét akar, és úgy tűnik, hogy az amerikai elnök őszintén próbálja megoldani ezt a helyzetet, nem azért, mintha pacifista lenne, hanem, mert az erőforrásokra máshol van szükség, Kínával kapcsolatban. Az Egyesült Államok lényegében az elmúlt egy évtizedben próbálja átcsoportosítani az erőforrásait a kelet-ázsiai térségre, és bizony az orosz-ukrán háború megnehezíti ezt. Donald Trump békét akar, és az ehhez vezető út két módon járható. Vagy legyőzik Oroszországot katonailag, ami úgy tűnik, hogy nyugati katonai beavatkozás nélkül, élő erőben történő beavatkozás nélkül nem lehetséges, erre pedig nincs elhatározás. Vagy pedig leülnek tárgyalni. Ha nem ülnek le tárgyalni, akkor ebből nem lesz béke. Donald Trump ezt az utat választotta. Az, hogy az elmúlt hónapokban mérsékelt kommunikációt folytattak, bizonyos csatornákat megnyitottak, elindult az enyhülés, újranyitották a konzulátusokat, elindultak a beszélgetések, mindez azt az egyetlen célt szolgálta, hogy Donald Trump tudjon tárgyalni Putyinnal, hogy Putyin ne zárkózzon el, miközben Vlagyimir Putyin nyerésben érzi magát. Azt kell valahogy megoldani, hogy hogyan lehet tárgyalni és kompromisszumot kötni az oroszokkal úgy, hogy Vlagyimir Putyin nyerésben érzi magát. Ő úgy érzi, hogy ha nem is ebben a pillanatban, de karnyújtásnyira van a győzelem. Hogy lehet így leülni és békét kötni Vlagyimir Putyinnal? Trump ezzel próbálkozott, mérsékelt hangnem, ez változott most meg az elmúlt hetekben, a kommunikációs csatornák megnyitása nagyon óvatos volt és ódzkodott attól, hogy Putyint bármilyen rossz jelzővel illesse, bármilyen újabb szankciót foganatosítsanak Putyinnal szemben, csak azért, hogy tudjanak tárgyalni, és hogy az hozzon eredményt.

Mennyire állítólagos nyomás alatt áll Donald Trump az idő múlásával? Ki van nagyobb sürgetés alatt: az ukránok, akik küzdenek az erejük megőrzéséért, vagy Trump, aki végre szeretne a legfontosabb feladataira összpontosítani? Hol van az időfaktor igazán mérvadó?

Ez a kérdés elsőre talán egyszerűnek tűnik, azonban mélyebb rétegei vannak, hiszen számos tényezőt kell figyelembe venni. Az amerikai elnökök legfontosabb kerete természetesen az elnöki mandátumuk, amely négy évre szól. Donald Trump esetében már csak néhány hónap van hátra ebből az időszakból, és az amerikai alkotmány értelmében nem indulhat újra. Ezért elengedhetetlen, hogy addigra kézzelfogható eredményeket mutasson fel. A határidők már nem csupán napokban vagy hetekben mérhetők, hanem a közeljövőben, legkésőbb az időközi választásokig, jövő őszig valamilyen teljesítményt fel kell mutatnia. Ha a választók úgy érzik, hogy Putyin manipulálja Trumpot, és ő képtelen aktívan fellépni ezzel szemben, akkor a következő választások során a Trump és a Republikánus Párt nem számíthat kedvező eredményekre.

Nyilvánvaló, hogy az oroszok is jól ismerik az amerikai választási rendszer jellegzetességeit.

Nyilván a másik faktor az maga Ukrajna, az idő most éppen nem feltétlenül Ukrajnának dolgozik. Lehet fegyvereket adni Ukrajnának, az emberi erőnek a problémája eddig kevésbé jelentkezett, de a következő évtől kezdve, a demográfiai számítások alapján egyre jobban fog jelentkezni. Ez nem azt jelenti, hogy elfogynak az emberek. A sajtóban sokszor megjelenik, hogy jön a demográfiai katasztrófa, és elfogy az ember a hadseregben. Ez azt jelenti, hogy mivel fokozatosan kevesebb embert tudnak besorozni, fokozatosan romlanak a védelmi képességek, a katonai képességek, és ez fokozatos, súlyosbodó katonai kudarcokban fog kulminálódni. A harmadik, amit mondanék ezzel kapcsolatban, az Kína. Meddig van ideje az Egyesült Államoknak, hogy felfejlessze a saját haderejét, visszafogja Kínát, izolálja Kínát, és átcsoportosítsa az erőforrásait a kelet-ázsiai térségre? Itt is ketyeg az óra, mert a geopolitikai szakértők között van egy elfogadott keret, ez az úgynevezett Davidson-ablak. Davidson egy amerikai tábornok volt, aki még néhány évvel ezelőtt megfogalmazta, hogy van egy kedvező időablak Kína számára, ez valamikor 2021-től egészen 2027-ig terjed, és valószínűleg a 2027-hez közelebb jön el, amikor a kínai képességek megengedik majd Kínának, hogy mondjuk Tajvan kapcsán, vagy más dél-kínai tengeri műveletek kapcsán meglépje azokat a lépéseket, amire az Egyesült Államok még nem fog készen állni. A kínai fegyverkezési programok és különböző más paraméterek alapján a 2027-es időpontot tartják egyfajta ilyen vízválasztónak, az előtt kell az Egyesült Államoknak elkészülnie azzal, hogy Kínát fel tudja tartóztatni.

Az amerikaiak a USS Gerald Ford repülőgép-hordozó kötelékét az Oslofjordba irányították, Norvégiához, amely a világ legnagyobb csapásmérő erejének szimbóluma. Ezt a hatalmas, százezer tonnás flottát sokan "tömör diplomáciának" nevezik, és a katonai szakértők véleménye szerint elsősorban Kínának szól. Az olvadó jég miatt a térségben új hajózási útvonalak nyílnak, és az Egyesült Államok hangsúlyozza, hogy ezek az amerikai érdekszféra részei. Felvetődik a kérdés: miért érdeklik az amerikaiakat az oroszok, amikor Kína megfékezéséről van szó?

Kína megfogása ugyancsak egy sokrétű amerikai stratégia. Ennek az egyik eleme konkrétan Kínára irányul, Kínát hogyan lehet visszafogni, a kínai technológiákat, a kínai kereskedelmi útvonalakat. Az említett sarki útvonal, ami a globális felmelegedés előrehaladásával az év egyre nagyobb részében válik hajózhatóvá, megrövidíti az Európa felé induló konténerhajó-forgalmat, és ezzel csökkenti a kiadásokat, költségeket, és javítja az időfaktort. A technológia, a kereskedelem, a gyártás áthelyezésével, a kínai bevételeknek a lehetséges elvágásával próbálnak nyomást gyakorolni Kínára. A stratégia másik eleme a partnerek rákényszerítése arra, hogy Kínát, ha nem is felejtsék el, de mindenképpen tegyék a háttérbe, ha komolyan gondolják az Egyesült Államokkal való együttműködést. Az Európai Unió az Egyesült Államok legfontosabb kereskedelmi partnere, ez oda-vissza igaz, ugyanakkor az Európai Unió számára a második legfontosabb kereskedelmi partner Kína. Lehet arra számítani, hogy Európát egyre nagyobb nyomás éri abban a tekintetben, hogy mondjunk le a kínai termékekről, hozzuk haza a gyártást Kínából, ne használjunk semmilyen olyan technológiai elemet, olyan technológiai terméket, amely Kínából származik, ez a nyomás fokozódni fog. A harmadik elem pedig közvetlenül Kína szövetségeseinek az elvágása, és ebből a szempontból Oroszország a legfontosabb tényező, mert Oroszországtól kapja Kína az olcsó energiahordozókat. Oroszország egyébként bámulatos fordulatot tudott véghezvinni, ahogy korábban az energiahordozók nagy része Európába irányult, ezt gyakorlatilag két év leforgása alatt át tudta irányítani India és Kína irányába. Kína jelenleg diszkont áron olcsóbban kapja ezeket az orosz energiahordozókat, amitől nyilván versenyképesebb lesz a kínai ipar, amiből a kínai védelmi fejlesztéseket jobban tudják megcsinálni. Egyébként pedig ez oda-vissza működik, a kínai cégek betöltik az Oroszországból elvándorolt európai vagy nyugati cégeknek, vállalatoknak a helyét, oda mennek be. Az amerikai stratégia, legalábbis kezdetben, arra épült, hogy akkor nemcsak azért egyezzünk meg Oroszországgal, hogy lezárjuk az orosz-ukrán háborút, hanem azért is, hogy Oroszországot megpróbáljuk lehúzni Kínáról, hogy Kína ezeket az előnyöket ne kapja meg, ne kapja meg diszkont áron az orosz energiahordozókat. A kínai cégek ne profitáljanak az orosz piacból, vagy legalábbis legyen valamiféle verseny, de ez az, ami nem lehetséges, szerintem. Én ezt már fél évvel ezelőtt is mondtam, pusztán abból következve, hogy Oroszország autokratikus berendezkedésű állam, Kína is autokratikus berendezkedésű állam, nyugaton demokráciák vannak, orosz szempontból nézve nincs értelme, vagy mondjuk úgy, hogy kockázatos megegyezni bármelyik demokratikus állammal. Lehet, hogy most ezt ígérik, Donald Trump azt mondja, hogy akkor feloldjuk a szankciókat és béke lesz Moszkva és Washington között, de majd három év múlva jön egy másik amerikai elnök, aki azt mondja, hogy jöjjenek újabb szankciók, újra elvágjuk a kapcsolatokat. Kína ebből a szempontból sokkal megbízhatóbb. Hszi Csin-ping már jó régóta hatalmon van, és valószínűleg, ha az egészsége is engedi, még 10-15 évig hatalmon fog maradni, ők ideológiai alapon vagy politikai alapon nem fogják az oroszokat cserbenhagyni úgymond, orosz logikából nézve. Az az elképzelés, hogy az oroszokat majd valamivel, mondjuk a szankciók feloldásának ígéretével, elcsábítjuk, és lehúzzuk, leszalámizzuk őket Kínáról, szerintem eleve bukásra volt ítélve, mert az orosz hatalmi logikából ez nem jó választás, nem alternatíva.

Milyen érdekes kérdés az, hogy Donald Trump miként vélekedik az európai uniós országok és Kína kapcsolatainak megszakításáról! Gondoljunk csak bele, hogy egy olyan ország, mint Magyarország, amelynek gazdasága jelentős mértékben támaszkodik a kínai kapcsolatokra, milyen következményekkel járhat egy ilyen politika. Az ilyen lépések nemcsak gazdasági hatásokat, hanem politikai feszültségeket is előidézhetnek, hiszen a nemzetközi kapcsolatok bonyolult szövevénye nem engedi meg az egyszerű döntéseket. Milyen irányba mozdulhatnak el a magyar érdekek, ha a nagyhatalmak közötti feszültségek fokozódnak?

Ez lesz a következő éveknek a nagy kérdése, hogy hogyan tudunk megegyezni úgy az Egyesült Államokkal, hogy ne veszítsük el azokat a kínai befektetéseket, kínai forrásokat, amelyek az elmúlt években ideérkeztek. Ha már Magyarországot hozta szóba konkrétan, Magyarország az egyik legnyitottabb gazdaságnak számít, miközben a nyugati szövetségi rendszernek az egyértelmű tagjai és partnerei vagyunk, az EU tagjai és a NATO tagjai. Számunkra az a jó, ha mindenkivel tudunk kereskedni, ha ugyanúgy tudunk Indiával, Kínával, afrikai országokkal kereskedni, ahogy a nyugati országokkal is. Az elmúlt években a gazdasági válság, vagy mondjuk úgy, hogy az egyre nehezedő globális gazdasági körülményekre az is volt megoldás, hogy kínai befektetéseket hozunk ide, vagy dél-koreaiakat, úgy, hogy közben az előző amerikai elnöki adminisztrációk alatt nem volt ellenajánlat, tehát nem arról volt szó, hogy idehozzuk Magyarországra a Teslát, vagy az Oracle-t vagy az Amazont, vagy más amerikai vállalatokat, hanem gyakorlatilag megnehezítették vagy ellehetetlenítették az amerikai befektetéseket, az amerikai tőkekihelyezést Magyarországon, és közben az új adminisztráció most elvárja, hogy ezeket a kínai kapcsolatokat csökkentsük. Nagy kérdés lesz, hogy ki hogyan tud megegyezni, mindenképpen a megegyezés kérdése lesz, hogy teszem azt, az amerikai befektetésekért cserébe lemondunk, mondjuk a jövőbeli kelet-ázsiai térségből származó befektetésekről. El tudok képzelni ilyen forgatókönyvet, de ez nehéz meccs lesz. Az a nagy kérdés, hogy olyan ágazatokban, amelyek stratégiai fontosságúak, és itt nem Magyarországra gondolok, hanem például Németországra, ahol már van egy jelentős kínai penetráció, például úgy, hogy a kínai cégek az elmúlt egy évtizedben felvásároltak német vállalatokat, vállalatcsoportokat. Hogyan lehet elérni azt, hogy az Egyesült Államokkal továbbra is, mint legfontosabb gazdasági partnerrel együttműködjenek, és ezt a kínai penetrációt valahogy csökkentsék vagy kiváltsák? Más, ha a kereskedelem, a gazdaság egy bizonyos szektorában vannak bizonyos kínai befektetések, és más, hogyha ezek már stratégiai szektorban, mondjuk telekommunikációban vannak jelen.

Az Egyesült Államokban egyre nagyobb érdeklődés mutatkozik a konnektivitás országrendező elméletének megértése iránt, amelyet Magyarország sikeresen alkalmaz. Ez azt jelenti, hogy a magyar kormány folyamatosan törekszik arra, hogy széleskörű és jó kapcsolatokat alakítson ki más országokkal. Néha még a legegyszerűbb megállapítások is figyelmet kapnak az amerikai politikai színtéren; például, hogy Magyarország tenger nélküli ország, így a fejlődéséhez elengedhetetlen a szárazföldi kapcsolatok kiépítése és fenntartása.

Ez is egy nagyon nehéz kérdés, egyfajta mérkőzésnek vagy küzdelemnek a kimenetele lesz, hogy Magyarország hogyan tudja érvényesíteni a politikai tőkét, a jó kapcsolatot az Egyesült Államok esetében. Donald Trump személye meghatározza az amerikai külpolitikának bizonyos vektorait. Miközben Donald Trump nagyon hiú ember, és bizonyos országokkal vagy bizonyos vezetőkkel szemben nem biztos, hogy megengedő lehet bizonyos kérdésekben, arra számíthatunk, hogy esetleg az Orbán Viktor és Donald Trump közötti kapcsolat miatt bizonyos kapcsolatok megengedhetők lesznek. Itt is a konnektivitásra gondolok. Pont az elmúlt napokban jöttem haza az Egyesült Államokból, ahol egy védelmi konferencián vettem részt, ott is előkerült Magyarország pozíciója, földrajzi pozíciója és kapcsolatai többek között Kínával és Oroszországgal is. Abban a helyzetben az amerikai partnerek megértették, hogy korábban nem volt ellenajánlat az Egyesült Államok részéről, és az energiaszállítások tekintetében ki vagyunk szolgáltatva. Jelenleg az a kérdés, hogy az Oroszországra gyakorolt nyomás a következő években fokozódni fog-e, vagy megértik a problémát és segítenek abban, hogy megoldjuk ezeket a kérdéseket, mondjuk a diverzifikáció révén, mondjuk az újabb vezetékek kiépítése révén. Azt gondolom, hogy a következő éveknek jelentős küzdelme lesz, nemcsak Magyarországon, hanem az európai országok többségében, hogy hogyan tudnak megegyezni. Teljesen érthető, hogy az Egyesült Államok számára saját nemzeti érdeke szempontjából Kína kardinális kérdés, hiszen az Egyesült Államok, mint az elmúlt évtizedekben domináns világhatalom, próbálja ezt a pozícióját megőrizni. Beazonosították, hogy mit kell ahhoz tenni, hogy ezt a pozíciót megőrizzék. Kínát vissza kell fogni és izolálni kell. Miközben más országok számára Kína visszafogása nem kardinális érdek, vagy nem kardinális kérdés, mint az Egyesült Államok számára. Európa abban érdekelt, hogy mindenkivel kereskedjen, ugyanúgy Kínával is, ahogy az Egyesült Államokkal is. Ez nehéz küzdelem lesz, hogy az amerikai hegemón érdeket hogyan tudjuk mi, nem is semlegesíteni, de megmagyarázni az amerikaiaknak, hogy megőrizzük a korábbi kereskedelmi kapcsolatainkat. Ez nem lesz egyszerű.

Lehet üzleteket kötni velük? Donald Trumpot sokan a nagy alkuk mestereként emlegetik. Nyilvánvaló, hogy Magyarország mérete miatt nem valószínű, hogy külön amerikai-magyar üzletek jöjjenek létre, de az Európai Unió már sokkal jelentősebb piaccal bír. Észlelhető valami jelzés, hogy hajlandó lenne Kínáról lemondani, ha több lehetőséget kapna veled való üzletkötésre?

Igen is, meg nem is. Kijelenthető, hogy Donald Trumpnak nem az a szándéka, hogy teljes mértékben levágja Európát a korábbi partnereitől, és ezzel nagy veszteségeket okozzon. Valóban próbál egyfajta win-win szituációt kiharcolni, ez látható abból is, ahogyan Kínához viszonyul, miközben Kína jelentős, stratégiai ellenfélnek számít, azért Kínával is meg tudtak egyezni, bár az a vita még mindig tart, de bizonyos vámkérdésekben már született megegyezés Kína és az Egyesült Államok között. Várhatóan most éppen a Tik Tok kapcsán van egy kibontakozó megegyezés, tehát nem arról van szó, mint fél évvel ezelőtt, még az előző adminisztráció alatt, amikor a Tik Tokot megpróbálták betiltani az Egyesült Államokban, ez nem megoldás. Most a megoldás az, hogy Donald Trump megpróbálja elérni, hogy a Tik Tokot, ilyen vagy olyan formában, megveszik a kínai tulajdonostól. Ugyanez, szerintem, érvényes lesz a többi esetre is, tehát itt kölcsönösen előnyös, de nyilván Donald Trump pozíciójából kiindulva, elsősorban az amerikaiaknak előnyösebb üzletek jöhetnek.

Azért lehet piszkálni bárkit, hogy saját magának előnyösebb üzletet akar kötni?

America first. Nekünk nyilván az a helyes pozíció, hogy Hungary first, vagy Europe first, vagy European Union first. Mindenki a saját személyes kapcsolatait fogja latba venni, és azt a politikai és geopolitikai súlyát, amit az országa képvisel, és ebben a helyzetben most nem segít az, hogy az elmúlt években az európai vezetők nem voltak túl barátságosak Donald Trump irányába.

Joe Bidenre szavaztak.

Joe Biden hatalomra kerülésekor sokan úgy érezték, hogy egy rég várt megkönnyebbülés következett be az Egyesült Államok politikai színterén. Trump első ciklusát sokan rendellenességként értékelték, mintha valami komoly hiba történt volna a demokratikus rendszerben. Biden érkezésekor sok európai vezető úgy érezte, hogy a dolgok végre a helyükre kerültek. Most azonban ismét Donald Trump van a porondon, és a helyzet másképp fest: a Trump-féle politika nem csupán egy eltérő irányvonal, hanem úgy tűnik, hogy egy új trendet képvisel az amerikai politikában. Az európai politikai elit pedig láthatóan zavarban van, nem tudják, hogyan reagáljanak erre a változásra. Például Alexander Stubb, Finnország korábbi miniszterelnöke szoros barátságot ápol Trump-pel, hiszen közös golfpartik során alakult ki köztük egy jó viszony. Az ilyen jellegű személyes kapcsolatok azonban az Európai Unióban meglehetősen ritkák. A Trump-pal való tárgyalások során úgy tűnik, hogy ezek a személyes kapcsolatok kulcsfontosságú szerepet játszanak majd, és a jövő politikai táját jelentősen befolyásolhatják.

Fontos, hogy mindenképpen elkerüljük, hogy bárki is bántalmazza Donald Trumpot.

Fogalmam sincs, milyen kimenetele lett a golfozásoknak.

Lehet-e pártatlanul megítélni az ukránok orosz olajinfrastruktúra ellen végrehajtott támadásainak következményeit Oroszországban? Milyen szempontokat érdemes figyelembe venni ebben a komplex helyzetben? Talán a gazdasági hatásokat, mint például a fejadagok csökkenését, vagy a társadalmi feszültségek növekedését? Esetleg a környezeti következményeket is? Az ilyen események sokrétű következményekkel járhatnak, és nehéz egyértelmű választ adni arra, hogy kinek és milyen mértékben okoznak kárt.

Kettéválasztanám a problémát. Az első része arra irányul, hogy milyen károkat okoznak az orosz energetikai infrastruktúrának, és ezek mérhetősége. A válasz egyértelmű: igen, jelentős és mérhető károkat szenvednek el. A kérdés második fele viszont az, hogy ez a helyzet vajon az orosz fél kényszerítésére szolgálhat-e, vagy esetleg egy részleges tűzszünet bevezetésére, amely például a légtérre vonatkozna. Ez az ukránok számára előnyös lenne, hiszen az orosz dróntámadások gyakorisága miatt minden vagy minden második éjszaka fenyegetettségben élnek. Az oroszoknak is kedvezne, mert így elkerülhetnék az ukrán energetikai létesítmények támadását. A helyzet jelenlegi állásának tükrében, 38 nagy orosz kőolajfeldolgozóból 16-ot már kiiktattak az ukránok különböző módokon. Vannak esetek, amikor csupán egy hétig áll le a termelés, míg más esetekben hónapok is szükségesek a helyreállításhoz. Ez azt jelenti, hogy az orosz kőolajtermelés 17%-a kiesett, mindössze másfél hónappal azután, hogy az ukránok elkezdték támadni az orosz energetikai infrastruktúrát. Korábban már érintettük, milyen eszközökkel próbálhatják Donald Trump és az Egyesült Államok Putyin kényszerítésére, beleértve a rakéták átadását is. Az ukránok augusztus közepétől kezdődően ismét megkezdték az orosz energetikai létesítmények támadását, ami korábban nem volt jellemző. Ezt Trump legutóbbi nyilatkozatában is hangsúlyozta, ami arra utal, hogy az Egyesült Államok támogathatta vagy bátoríthatta az ukránokat e lépésre. A károk mérhetősége szembetűnő, hiszen egyes orosz régiókban üzemanyaghiány tapasztalható, a benzinkutakon pedig a benzin ára 15-30%-kal emelkedett. Európai viszonylatban az árak alacsonyak, de az orosz lakosság számára ez érezhető terhet jelent. Paradox módon, miközben Oroszország a világ legnagyobb kőolajtermelője, egyes területein nem érhető el üzemanyag. Oroszország képes megoldani ezt, hiszen leállította az exportot, és Belaruszból is beszerezhetik az üzemanyagot, mivel ez az ország az egyik legnagyobb kőolajfeldolgozó. Az, hogy mindez milyen következményekkel járhat Putyin számára a háborúval kapcsolatban, valószínűleg nem fogja őt a konfliktus leállítására kényszeríteni. Az orosz vezetés egzisztenciális kérdésként tekint a háború végkimenetelére, és Putyin meggyőződése, hogy a helyzet gyorsan rendeződni fog. Az orosz logika alapján a lakosság számára még elviselhető egy-két hónap vagy akár egy év is. A szovjet időkben és a hidegháború alatt is voltak hasonló példák, ahol a hadsereg ellátása a lakossági ellátás rovására ment. A kulcskérdés az, hogy a hadsereg megfelelő üzemanyag-ellátást biztosítanak-e, és ha ez megvalósul, a lakosság szenvedni fog az üzemanyaghiány miatt, de a harckocsik továbbra is üzemanyaggal fognak rendelkezni. Az orosz szempontból a háború kimenetele és sikere elsődleges prioritás, míg a lakosság jóléte csupán másodlagos.

Az ukrán lakosság mennyit bír még ki, és miből látszik, hogy mennyit bír még ki?

A felmérések eredményei érdekes képet festenek, bár nem mindig jelentenek egyértelmű válaszokat. Az adatok sok mindent elárulnak. Például, a háború kezdetén, ha durván számolunk, a megkérdezettek körülbelül 70%-a úgy vélte, hogy a konfliktust addig nem szabad lezárni, amíg nem sikerül visszaállítani a 2022 előtti állapotokat.

A Krím már nem szerepelt a képben.

A legfrissebb, valószínűleg augusztusi vagy júliusi felmérés azt mutatja, hogy a lakosság körülbelül 52-53 százaléka úgy véli, hogy mindenáron békét kell kötni, még akkor is, ha ez területek elvesztését jelenti. Ez a tendencia jól tükrözi azt, hogy az ukrán emberek egyre inkább kimerültek a háború folytatásában. A helyzet sürgető, hiszen az ukrán társadalom tisztában van azzal, hogy ha feladják a harcot az orosz agresszióval szemben, akkor az ország függetlensége és szuverenitása kerülhet veszélybe. Éppen ezért a védekezést nem szabad feladniuk, de a körülmények hatására már nyitottabbak olyan kompromisszumokra, amelyeket három évvel ezelőtt még elutasítottak volna.

Most már csak az oroszok hiányoznak a képhez.

Így van, csak most meg az oroszok hitték el, hogy meg fogják nyerni ezt a háborút, miközben azért ez nem teljesen így van. A kérdés arra irányul, hogy mikor fog az ukrán lakosság elfáradni, mikor fogja letenni a fegyvert, és mikor fogja elfogadni az orosz ultimátumot, akkor ez még azért nem következik be, nem is hiszem, hogy belátható időn belül bekövetkezik, mert Ukrajna számára ugyanúgy egzisztenciális kérdés a védekezés a háborúban.