Egymillió embert sújtott a halálos álomkór, amelynek hátterében egy eddig ismeretlen ok húzódik meg: ez a rettegett betegség valódi forrása.

Több mint egy évszázada, 1917-ben diagnosztizálták az első encephalitis lethargica esetét, amely azóta a 20. század egyik legnagyobb orvosi rejtélyévé nőtte ki magát. A betegség okai mind a mai napig ismeretlenek, ami különösen aggasztó, hiszen körülbelül egymillió ember életét követelte. Az encephalitis lethargica titkai továbbra is foglalkoztatják a tudományt, és számos kérdést vetnek fel a betegség természetével és hatásaival kapcsolatban.

Az álomkórnak is nevezett encephalitis lethargicát először 1916-17-ben diagnosztizálták, azonban már utólag sejteni vélik, hogy jóval megelőzte egy másik, de akkoriban kevéssé dokumentált, ám tömegeket érintő eset, mely még 1915-ben Romániából indult, és az első világháborús katonák terjeszthették el a harcok során.

Azok az események, amelyeket először dokumentáltak, messze nyugatabbra zajlottak, az Osztrák-Magyar Monarchia hajdani területein, valamint Franciaországban. Az 1916-17-es tél ijesztő kórtünetei rendkívül sokszínűek voltak, de a betegség mindenhol, ahol megjelent, hasonló lefolyást mutatott.

Az elmúlt évtizedek során körülbelül 9000 leíró tanulmány foglalkozott a betegséggel, amelynek kiváltó okát a mai napig nem sikerült pontosan azonosítani. Az álomkóros megbetegedés nem vírusos vagy bakteriális eredetű, és a jelenlegi tudományos konszenzus szerint a neurológiai kórképekkel összefüggő állapot egyfajta autoimmun problémaként értelmezhető. Ezt a jelenséget különböző vírusfertőzések, például a későbbi spanyolnátha is befolyásolhatta.

A betegség 1910-1930 között akár egy milliónyi embert is érinthetett, akkoriban megdöbbentő módon kis gyermekeket is, ami a Parkinson-kórhoz hasonló tünetei miatt még félelmetesebbnek tűnhetett. Lázzal, remegéssel, elképesztő mértékű álomban töltött idővel, szemremegéssel, majd a szerencsésebbek gyógyulását követően is komoly maradványtünetekkel járó kór

leginkább a 10-30 éves korosztályt betegítette meg.

Dr. Constantin von Economo, a Bécsi Egyetem Pszichiátriai és Neurológiai Klinikájának neves kutatója 1916 végén először foglalta össze tanulmányában egy különös, korábban még soha nem látott betegség tüneteit. Ezzel párhuzamosan Párizsban is felfigyeltek egy hasonló jelenségre, az encephalitis lethargicára. René Cruchet, aki egy francia hadikórházban praktizált, szintén részletes beszámolót tett közzé a hasonló neuropszichiátriai rendellenességekről. Mindkét szakember arra a megállapításra jutott, hogy a megfigyelt tünetek egyetlen, korábban ismert encephalitis-formához sem hasonlíthatók, ezzel új fejezetet nyitva a neurológiai kutatásokban.

Az álomkór, melynek eredete máig rejtély, valószínűleg több korábbi járványhoz is köthető, mint például az 1529-es angliai English sweats, az 1597-es olasz mal mazzuco, az 1672-75-ös német Kriebelkrankheit, valamint az 1754-57 között Svédországban felbukkanó Rafania. E járványok közül sokan úgy vélik, hogy hozzájárulhattak ennek a különös betegségnek a megjelenéséhez.

A 30-as évek beköszöntekor a járványos terjedése már nem volt jellemző, azonban sok beteg krónikus maradványtünetektől szenvedett még évekkel a járvány után is. A betegség tünetei között a legjellemzőbb a közkeletű nevét is adó álmosság volt. A kezdeti tünetek azonban leginkább influenzaszerűek voltak, láz, hányás, gyengeség, később zavar jelent meg a szemizmok mozgásában, illetve mozgászavarok is jellemezték az érintetteket. A tünetek igen változékonynak bizonyultak, akár óráról órára módosulhattak.

Economo a kórkép három különböző kategóriába való besorolásával próbálta megérteni a tömeges megbetegedéseket. Az első csoportba tartozó egyének rendkívüli mennyiségű alvásra voltak kényszerítve, de könnyen felébreszthetők voltak, és viszonylag gyorsan visszanyerték tudatállapotukat. A második csoport tagjai viszont sokkal súlyosabb neurológiai tünetekkel küzdöttek, és esetükben a halálozási arány is ijesztő módon, körülbelül 50 százalékra rúgott. Azok, akik túlélték ezt a nehezen viselhető formát, szerencsére nem kellett, hogy komoly maradványtünetekkel nézzenek szembe a későbbi években. A harmadik csoport tagjait azonban szinte elviselhetetlen, folyamatos izomrángások és az arcon jelentkező, hosszú ideig tartó, erős fájdalom sújtotta, amely az encephalitis lethargica következményeként jelentkezett.

Az encephalitis lethargica betegségben elhunytak agyának boncolásakor figyelemre méltó elváltozásokat tapasztaltak: az agyhártyák vérellátottsága fokozott volt, az agy ödémás állapotban jelentkezett, és az agytörzs vörös elszíneződése is szembetűnő volt. A betegség okait több mint egy évszázada kutatják, de etiológiája még mindig rejtély maradt. Azonban a 2004-es és 2009-es modern kutatások során nyomaira bukkantak egy bakteriális fertőzés utáni autoimmun reakciónak, amely a háttérben állhat. Megállapították, hogy az aquaporin-4 elleni antitestek, amelyek a hypothalamus neuronjaiban találhatók, hasonló narkolepsziás tüneteket idéznek elő, mint amilyenek az álomkórral összefüggésben jelentkeztek.

Amint azt a legutóbbi tanulmányban összefoglalták, a 2009-es H1N1 influenzajárvány és az influenzaellenes oltások következtében megszaporodott narkolepsziás esetek magyarázatul szolgálhatnak az első világháborút követő spanyolnátha és az encephalitis lethargica járvány közötti kapcsolatra.

Ennek ellenére az encephalitis lethargica a mai napig az orvostudomány egyik legnagyobb misztériuma. A kezdetekkor alkalmazott több mint 80 féle gyógyszer egyike sem volt ellene hatásos, eredetére sem találtak azóta sem kielégítő magyarázatot. A betegek egyharmada még az akut szakaszban meghalt, a számuk akár milliónyi is lehet, és ugyanennyien vannak azok a túlélők is, akik utána éveken keresztül krónikus tünetekben szenvedtek.