Irodalmi mélységgel közelíti meg a gyász témáját az a generáció, amelyről sokan azt feltételezik, hogy csupán emojik és matricák nyelvén fejezi ki magát.

Képkocka a Véletlenül írtam egy könyvet című filmből

Képzelj el egy filmet, amelyben a gyász és az írás mélyen összefonódik, mint két szál, amelyek együtt szövik a történet szövetét. A gyász feldolgozása nem csupán egy fájdalmas folyamat, hanem egyben egy kreatív katalizátor is, amely új utakat nyithat meg a kifejezés előtt. Amikor a karakter elkezdi papírra vetni érzéseit, a szavak segítségével nemcsak a veszteséget dolgozza fel, hanem újraéleszti az emlékeket, és életre kelti azokat, akiket elveszített. Ez a kettősség, a gyász és az írás, egymást erősíti: a fájdalom mélysége inspirálja a szavakat, míg az írás folyamata lehetőséget ad arra, hogy a gyász ne csupán egy súlyos teher legyen, hanem egyfajta megkönnyebbülés és önfelfedezés is. A karakter felfedezi, hogy a múltja és a jelenje szoros kapcsolatban állnak, és az írás által képes újraértelmezni a vesztést, ezzel is teret adva a gyógyulásnak. Így a film egy érzelmekkel teli utazás, ahol a gyász és az írás harmóniában él egymással, és együtt segítik a szereplőt a belső béke megtalálásában.

A gyász feldolgozása során a leghatékonyabb megküzdési módszer az érzelmek kifejezése. Az egyik legjobb módja ennek, ha szavakba öntöm a bennem zajló érzéseket és megosztom másokkal a fájdalmamat. Ez a megosztás segíthet enyhíteni a nehézségeket, és hozzájárulhat a gyógyulásomhoz.

Az írás természeténél fogva támogatja az önvizsgálatot, lehetőséget ad az emlékek mélyebb megértésére és segít a veszteségek feldolgozásában, formálásában.

Ahhoz, hogy valaki tisztában legyen a saját érzéseivel, verbalizálja azokat, az egyik legjobb eszköz a leírt anyag, amelyen keresztül más is - legyen az barát, családtag vagy szakember - betekintést nyerhet egy belső világba, egy lelkiállapotba. Ezáltal megoszthatóvá válik a fájdalom, az űr vagy a hiány és minden ezzel kapcsolatos érzés. A legjobb talán az, amikor erre olyan válasz érkezik, ami validálja a nehéz érzéseket, és ezek a szöveg által megérthetővé, átérezhetővé válnak.

A gyász elkerülhetetlenül bekopogtat mindenki életébe, és amikor ez megtörténik, sokan érzik magukat elveszettnek. De hogyan lehet egyedül megbirkózni egy ekkora súlyú veszteséggel? Mikor van az a pont, amikor érdemes mások támogatását kérni? És milyen lehetőségek állnak rendelkezésre a gyász feldolgozásához? Az első lépés a gyász feldolgozásában az érzések elfogadása. Nehéz időszakban gyakran a legjobbat szeretnénk kihozni magunkból, ám fontos, hogy ne féljünk megélni a fájdalmat. Az érzelmek kifejezése, legyen az szomorúság, düh vagy akár tehetetlenség, elengedhetetlen a gyógyulás folyamatában. Ha úgy érezzük, hogy a terhek túl nehezek, nem szégyen segítséget kérni. Számos lehetőség áll rendelkezésünkre: pszichológusok, gyászcsoportok vagy online fórumok, ahol másokkal oszthatjuk meg tapasztalatainkat. Az ilyen közösségek támogató környezete segíthet abban, hogy ne érezzük magunkat egyedül a fájdalmunkkal. Mindezek mellett fontos, hogy felfedezzük, mi működik számunkra. A művészet, a zene, a természetben való időtöltés vagy akár a naplóírás mind segíthetnek abban, hogy megtaláljuk a saját utunkat a gyász feldolgozásában. A lényeg, hogy ne siettessük a folyamatot, és adjunk időt magunknak a gyógyulásra.

Ha egy gyerek gyászáról beszélünk, akkor a legjobb, ha a szülők tudnak a segítségére lenni. Ha megadatik, hogy a gyászfolyamat érzelmileg biztonságos környezetben haladjon a maga útján, akkor nem feltétlenül van szükség szakemberre, gyásztanácsadóra, pszichológusra vagy bármilyen külső személyre ahhoz, hogy a maga szakaszain át eljusson valamifajta nyugalomhoz, elfogadáshoz.

Fontos kiemelni, hogy amikor egy családban történik haláleset, vagy egy gyermek gyászol, nagyon sokszor megtörténik, hogy egyedül marad a gyászával, mivel a többi családtag is a sajátjával van elfoglalva. Ahogy a filmben is látjuk, ha egy kislány elveszíti az anyukáját, akkor értelemszerűen az édesapja és az egész család is gyászban van.

Ilyen helyzetekben rendkívül hasznos lehet egy olyan személy, mint például egy mentor, távoli rokon vagy tanár, aki nem közvetlenül érintett a gyászban. Ők képesek lehetnek távolabbról, objektívebb nézőpontból segíteni, és olyan támogatást nyújtani, ami valóban megkönnyítheti a gyászoló számára a nehéz időszak átvészelését.

A "Véletlenül írtam egy könyvet" című műben a főszereplő, Nina életében Lídia kulcsszerepet játszik. Ő az, aki nemcsak az íróvá válás útján támogatja Ninát, hanem segít neki megbirkózni a gyász nehézségeivel is. Ez a dinamika újraértelmezi az apa-lánya kapcsolatot, hiszen az apuka ráébred, hogy a korábban alkalmazott módszerei és tanácsai, amelyek eddig működtek, most már nem elegendőek. Ebben a kritikus időszakban Lídia lép a helyére, ezzel új kihívások elé állítva az apát, aki kénytelen belátni, hogy a lány felnőtté válásával más támogatásra van szüksége, mint amit eddig nyújtani tudott.

A való életben is gyakran látunk példát arra, hogy egy külső, a szűk családon kívül álló barát, pedagógus segít a gyászfeldolgozásban. Ha azonban a gyászfolyamat ennek ellenére is elakad, és esetleg előkerülnek a lelki fájdalom tompítására szolgáló káros szerek, a szenvedélybetegségek, az önsértés, vagy olyan erős a lehangoltságra, szorongásra utaló tünetek együttese, ami a mindennapi életet akadályozza, akkor érdemes gyásztanácsadóhoz, pszichológushoz, pszichiáterhez, pszichoterapeutához fordulni.

Egyáltalán nem mindegy, mikor talál meg minket egy-egy nagyobb veszteség. Milyen életkori sajátosságai vannak a gyászfeldolgozásnak? Hogyan áll hozzá egy gyerek, miként közelíti meg egy felnőtt?

Kiemelkedő jelentőséggel bír, hogy milyen korú gyermekről beszélünk, mivel a serdülők gyásza lényegesen eltér a kisgyermekekétől. Egy kisgyermek esetében, aki talán először szembesül a halál fogalmával, a veszteség személyes élménye teljesen új és zavarba ejtő lehet. Számára az élet és a halál közötti határvonal még elmosódott, és a halál véglegessége is homályos fogalom, amit nehezen tud feldolgozni.

A filmben a főhős egy serdülő lány, de van egy kisebb testvére is, tehát betekintést kapunk a különböző életszakaszokba. Ha Nina helyzetét nézzük, a serdülő-életszakasz önmagában is olyan normatív krízis, amikor minden megkérdőjeleződik, átértékelődik; ami addig biztosnak tűnt, mozgásba kerül. Nem véletlen, hogy egy lánynak, akinek az identitáskeresés és a nemi szerephez való kapcsolódás a fő feladata, az édesanya hiánya szinte olyan elemi erővel fáj újra, mintha friss gyász lenne. A gyász a krízisszerű életszakaszokban könnyen reaktiválódik, az itt maradó szülő legfőbb és egyben legnehezebb feladata, hogy megértse azt, hogy ez a gyerekeknek is nehéz és fáj.

Gyakran tapasztaljuk a Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány lelkisegély-szolgálatán, hogy a gyász és veszteség nehézségeivel küzdő gyermekek azt osztják meg velünk, hogy nem szeretnék otthon megosztani fájdalmukat. Érzik, hogy a szüleiknek már így is rengeteg terhe, gondja és bánata van, és nem szeretnék őket még inkább megterhelni.

Sajnos sokan nem hajlandók még egy lépést tenni a helyzet javítása érdekében, ami miatt nagyon magányosan érezhetik magukat. Ilyenkor a szülők szerepe kulcsfontosságú: fontos, hogy példát mutassanak gyermekeiknek arra, hogyan lehet nyíltan beszélni a nehézségekről, és hogy ők maguk is kifejezzék a nehéz érzéseiket, mindeközben pedig megőrizzék a támogató szerepüket. Ha ez a folyamat nem működik, érdemes megfontolni, hogy talán a szülőnek lenne szüksége segítségre, nem pedig a gyermeknek.

A papír és a toll a film gyakran visszatérő két olyan egyszerű eszköze, amik szinte mindenkinek a birtokában ott vannak. Hogyan lehet őket a mentális egészségünk javára fordítani?

A gyászmunkának nagyon fontos eleme, hogy tudjuk, merjük megengedni magunknak, hogy emlékezzünk arra a személyre, akit elveszítettünk. Ennek az emlékezésnek nagyon jó keretet ad az, ha leírunk közös emlékeket.

A gyász egyik legfájóbb és legnehezebb oldala a befejezetlenség érzése. Sokan küzdenek azzal a belső vívódással, hogy nem volt alkalmuk búcsút venni az elhunyttól. Különösen, ha valaki gyermekként veszít el egy fontos szerettét, felnőttkorában gyakran kísérti a gondolat: "nem tudtam elmondani neki mindazt, amit szerettem volna..." vagy "sosem ismerte meg igazán a lelkemet..." Ezeket a megoldatlan érzéseket egy levél vagy egy elhunytat megszólító napló segíthet feldolgozni. Ily módon lehetőség nyílik arra, hogy kifejezzük mindazt, ami bennünket foglalkoztat, megosszuk az életünkkel kapcsolatos eseményeket, és megmutassuk, milyen hatással volt ránk az, aki már nincs velünk. Ez a folyamat segíthet a gyógyulásban, és közelebb hozhat minket az elhunyt emlékéhez.

Ez akkor is hat, ha a párbeszéd valójában két énrész között zajlik, a bennem élő elhunytkép van párbeszédben az én jelenemmel, a szubjektív valóságommal.

A személyes gyász felmérésére klasszikus eszköz lehet a naplózás: ezzel - akár gyerekként, akár felnőttként - könnyen monitorozhatjuk az érzéseinket, a gyászmunkánk ívét, a gyászfázisokat, amelyek persze gyakran felcserélődhetnek, visszatérhetnek. A folyamatos reflektálás segít abban, hogy visszanézhessük a saját fejlődésünk folyamatát, ezáltal is közelebb kerülve a változáshoz.

Az írás- és az irodalomterápia egyre nagyobb teret nyernek mint pszichoterápiás módszerek. Hogyan állíthatók a gyász- és traumafeldolgozás szolgálatába?

Én személy szerint látok ebben egyfajta visszatérést a mélységekhez, a lelassuláshoz, mivel akár az írásterápia, akár az irodalomterápia nagyon fókuszált figyelmet, lelassulást, befelé figyelést kíván. A Kék Vonalnak van egy levelezőfelülete, és nekem mindig megható látni, hogy időnként szinte szépirodalmi igényességű, novellaszerűen hosszú leveleket kapunk attól a generációtól, akikről az a sztereotípia, hogy csak emojikkal meg matricákkal kommunikálnak.

Ezek a levelek nem csupán megcáfolják ezt az elterjedt előítéletet, hanem rámutatnak arra is, hogy a Z és az alfa generáció tagjai is szeretnének kiszakadni a felszínes kommunikáció világából. Az irodalom mindig is kiváló eszközként szolgál, hiszen képes tükröt tartani elénk, közös élményeket nyújtani, és példát adni arra, hogyan lehet a belső gondolatainkról, tapasztalatainkról és érzéseinkről úgy beszélni vagy írni, hogy az mindenki számára érthető és elérhető legyen.