Kényszerű béke | Demokratikus nézőpont A kényszerű béke fogalma olyan helyzetekre utal, ahol a konfliktusok és feszültségek ellenére a felek csak a körülmények kényszere miatt találják meg a megoldást. A demokratikus társadalmakban ez gyakran arra utal,
A cikk emailben történő elküldéséhez kattintson ide, vagy másolja le és küldje el ezt a linket: https://demokrata.hu/vilag/kenyszeru-beke-1076437/
A cikk a Demokrata 2025. október 22-ei számában jelent meg.
A történelem tanulsága szerint tartós béke két esetben szokott megköttetni: ha a szemben állók egyformán kimerülnek, és feladják a harcot, vagy ha egyikük megsemmisítő vereséget szenved, és kapitulálni kénytelen. A Hamász és Izrael esetében ezek közül egyik sem állt fenn. Benjamin Netanjahu az egyre elítélőbb nemzetközi közvélemény ellenére is kész lett volna folytatni a harcot, a Hamász pedig az elmúlt egy évben kellőképp felduzzasztotta sorait fanatizált fiatalokkal ahhoz, hogy legyen benne szusz a továbbiakhoz.
A tűzszünet létrejötte mögött egy fontos tényező áll: a Közel-Keleten senki sem mer ellentmondani Donald Trumpnak.
A palesztin-izraeli konfliktus legújabb fejezete szeptember 9-én vette kezdetét, amikor Izrael kudarccal zárult rakétatámadást indított a Katari földön tartózkodó Hamász-vezetők ellen. Ez az akció óriási felháborodást keltett az Öböl-országokban, különösen Katarban, de Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek is hangot adtak elégedetlenségüknek. A helyzet Donald Trump számára is kínos volt, hiszen az amerikai elnök májusban jelentős, háromezermilliárd dolláros befektetési ígérettel tért haza a három Öböl-államból. Érdemes megjegyezni, hogy Katar az egyetlen ország a világon, amely kész anyagilag hozzájárulni ahhoz, hogy az amerikai hadsereg támaszpontot működtessen a területén.
Az amerikai elnök ezért lépéskényszerbe került: hogy Katart kiengesztelje, a NATO 5. cikkelyével felérő biztonsági megállapodást kötött vele, amelynek értelmében a jövőben Amerika minden esetleges támadást Katar ellen úgy kezel, mintha közvetlenül őt érné, Benjamin Netanjahut pedig a nagy nyilvánosság előtt bocsánatkérésre kényszerítette. Cserébe Donald Trump azt kérte Katartól mint a Hamász régi támogatójától és a tűzszünetben aktív közvetítőtől, hogy bírja rá az iszlamista szervezetet az egyezségre. Ugyanezt kérte a Hamász másik támogatójától, Törökországtól is. Recep Tayyip Erdoğan számára Gáza és a Hamász ugyan fontos adu, de korántsem olyan fontos, mint az immár saját hátsó udvarának számító Szíriának az egyben tartása, valamint a törökországi kurdok pacifikálása, ami nélkül 2028-ban búcsút mondhat az elnöki széknek. Mivel pedig a Szíria egységét fenyegető, kurd gerincű Szíriai Védelmi Erők mögött az Egyesült Államok áll, a török elnök felismerte, hogy jobb Donald Trump kedvére tenni Gázában. Az amerikai elnöknek Egyiptomot sem volt nehéz bevonnia a békemisszióba, hiszen Kairó számára kezdetektől kockázatokat jelentett a szomszédjában zajló háború.
Izrael is kénytelen volt szót fogadni Donald Trumpnak. Amerika támogatása nélkül a zsidó állam gyakorlatilag elveszett, ráadásul a gázai hadjárat valóságos PR-katasztrófa volt Izrael és elsősorban Benjamin Netanjahu számára. Az ostromlott területről érkező elborzasztó képsorok elsősorban a nyugati világon belül ártottak az izraeli kormány renoméjának, miközben Tel-Aviv éppen a világnak ezen országaira számít. Az izraeli miniszterelnök azonban nem hátrálhatott ki a konfliktusból, hiszen ultranacionalista szövetségesei a támogatásuk megvonásával fenyegették, márpedig ez esetben Netanjahu elveszítette volna mentelmi jogát, és börtönbüntetéssel nézett volna szembe korrupciós ügyei miatt. Azt viszont még a legradikálisabb izraeli nacionalisták is felismerték, hogy Donald Trumpnak nem lehet nemet mondani, így duzzogva bár, de nem tettek keresztbe a tűzszünetnek. Persze az amerikai elnök nem engedte el régi barátja kezét. A Sarm es-Sejk-i békecsúcsot megelőző napon Izraelbe látogatott, ahol a kneszet előtt győzelmet hirdetett, és támogatásáról biztosította Netanjahut. Az amerikai elnök egészen odáig ment, hogy beavatkozva az izraeli belügyekbe felszólította Jichak Hercog elnököt, hogy tegye semmissé a miniszterelnök elleni vádakat.
Így jöhetett el a nap, amikor Donald Trump az egyiptomi Sarm es-Sejkben összehívta barátait és szövetségeseit a világ minden tájáról, kihirdette a "3000 éves konfliktus" végét, és bejelentette az örök béke kezdetét a Közel-Keleten.
Nem ő volt az első, aki a béke keresésére indult. Az Egyesült Államok modern történelme során szinte minden elnök próbálkozott valamilyen módon a Közel-Keleten a béke előmozdításával. George H. W. Bush, Bill Clinton, George W. Bush és Barack Obama mindannyian eljutottak odáig, hogy a konfliktusban álló izraeli és palesztin feleket egy asztalhoz ültessék. Az eredmények pedig ismertek.
Félő, hogy Donald Trump békéje is csak átmeneti fegyvernyugvást hoz. A húsz pont első üteme, a harcok beszüntetése, a segélyezés megindítása, az izraeli túszok átadása, cserébe 1950 palesztin fogvatartott szabadon bocsátása viszonylag flottul zajlott. Nehézséget csak a már elhunyt izraeli túszok holttesteinek az átadása jelentett. Mivel azonban az izraeli vezetés is tisztában van azzal, hogy ezeknek a felkutatása nem könnyű, hiszen több közülük romok alatt lehet, esetleg halott palesztinok közé keveredhetett, az elakadás nem okozott nagyobb gondot. Biztos, ami biztos, Izrael jelezte, hogy a holttestek kiadásáig feltartóztatja a Gázába irányuló segélyek egy részét.
Fentieknél nagyobb kihívást jelent a további pontok kivitelezése. Az első ilyen az izraeli csapatok fokozatos visszavonulása. Az Izraeli Védelmi Erők jelenleg Gáza területének 55 százalékát tartják ellenőrzésük alatt, kivonásuk üteméről és határidejéről pedig nem szól a trumpi terv. Sejteni lehet, hogy amíg nem feltétlenül szükséges, Netanjahu aligha adja ki az ukázt a terület kiürítésére.
A Hamász leszerelése igazi kihívás, messze nem egyszerű feladat. A szervezet nem csupán a militarizmus iránti elköteleződése miatt vonakodik a fegyverek leadásától, hanem azért is, mert azok nélkül teljes mértékben kiszolgáltatottá válna Izrael és a rivalizáló gázai klánok, valamint milíciák előtt. Az elmúlt másfél évtized során a Hamász számos ellenséget szerzett magának, akik a legutóbbi háború tapasztalatait követően bátorságot merítettek ahhoz, hogy megkérdőjelezzék az iszlamista szervezet hatalmát. Nem meglepő tehát, hogy a tűzszünet után a Hamász drasztikus lépésekkel, mint például nyilvános kivégzések és politikai likvidálások, próbálta helyreállítani megrendült befolyását. Donald Trump, a válaszlépés keretében, megtorlást ígért. A helyzet megoldása jelenleg még nem körvonalazódik, de lehetséges, hogy egyfajta kompromisszum születik, amely keretében a Hamász formálisan elfogad egy leszerelési javaslatot, leadja rakétáit, drónjait és egyéb támadó eszközeit, miközben megtartja a védekezésre szánt könnyűfegyvereit.
Mindezt elméletileg egy külföldi megfigyelőkből és palesztin technokratákból álló bizottságnak kellene felügyelnie, amely a trumpi terv szerint ötéves mandátumot kapna a Gázai övezet kormányzására. Hogy kikből áll majd ez a bizottság, egyelőre bizonytalan, de Donald Trump elvállalta formális vezetését.
A bizottság feladata lenne az újjáépítés levezénylése is, amihez korábban az Öböl-országok már felajánlottak 53 milliárd dollárt. Ennek feltétele természetesen a béke fenntartása és a stabilitás ígérete, hiszen senki nem finanszírozna szívesen olyan beruházásokat, amelyeket pár éven belül úgyis szétbombáznak.
Az "örök békét" elhozó terv minden más pontja a homályos jövőbe vész. Így nem tudni, hogy miképpen zajlik majd a Ciszjordániát jelenleg már csak úgy-ahogy kormányzó Palesztin Hatóság reformja, és hogy milyen út vezet majd az arab országok kedvéért a pontok közé bevett palesztin államisághoz. Az pedig végképp rejtély, hogy van-e bármiféle homályos elképzelése Washingtonnak Ciszjordánia jövőjéről, amely egyes részeinek annektálásáról, úgy néz ki, Izrael átmenetileg lemondani kényszerül.
Ami egyértelműnek tűnik, hogy a közeljövőben viszonylagos nyugalom vár ránk. Donald Trump hatalma olyannyira megkérdőjelezhetetlenné vált, hogy senki nem meri nyíltan ellentmondani neki. Így ha a fegyverek esetleg újra megszólalnak, a Sarm es-Sejk-i felvonulás után valószínűleg senki nem fogja bevallani, hogy az "örök béke" még mindig csak egy távoli álom az olajfák árnyékában.
