"Kifacsart generáció - Miért tapasztalható a mai harmincas nők tömeges kiégése?" - Coloré

Tökéletes karrier, kiegyensúlyozott párkapcsolat, ragyogó közösségi élet - elvárják tőlünk, hogy mindenben helytálljunk. De mi van akkor, ha ez a "minden is" közben csendben kiéget minket?

Harminc lettem. Nem robbant be a konfettiágyú, nem lettem hirtelen bölcsebb vagy nyugodtabb. Csak fáradtabb. És ahogy körbenézek, nem vagyok ezzel egyedül. Egyre több harmincas nő fáradt. Kiégett. És nem azért, mert ne szeretnénk élni, vagy mert ne lenne bennünk tűz. Hanem mert túlégettük. Mert mi vagyunk az a generáció, amelyik mindent meg akart csinálni jól - és közben majdnem elveszítettük önmagunkat.

Mi vagyunk azok, akiknek azt mondták: "Tanulj sokat, hogy jó állásod legyen. Dolgozz keményen, hogy legyen karriered. Legyél független nő, aki nem szorul senkire. De közben azért legyél jó feleség, gondoskodó anya, szexi szerető, jó barát, mindig elérhető kolléga, empatikus hallgató és lehetőleg soha ne panaszkodj." Ez egy szép, kerek csomag, csak éppen ember legyen a talpán, aki ezt hosszú távon bírja.

A kiégés nem egyik napról a másikra történik. Ez egy csendes erózió. Először csak nehezebben ébredsz. Aztán már nem örülsz annak, amit régen szerettél. Aztán elmaradnak a találkozók, ritkulnak a nevetések. A végén már csak robotpilótán működsz. Éled, de nem éled az életed.

A társadalmi elvárások szorításában élünk, ahol a kérdések szinte folyamatosan ostromolnak minket. Ha még nem vagyunk szülők, azonnal jön a kérdés: "Mikor tervezed a gyereket?" Ha pedig már van gyermekünk, akkor a következő: "Mikor térsz vissza a munkába?" Ha sokat dolgozunk, az önzőség vádja ér, ha pedig otthon maradunk, akkor eltartottnak titulálnak. Ha megpróbálunk pozitívak maradni, hálátlannak tartanak, míg ha kiállunk magunkért, akkor túlságosan keménynek, érzelemmentesnek bélyegeznek minket. A megértés gyakran csak annyit ér, hogy "majd ő megoldja". Mi, harmincas nők, folyamatosan lavírozunk ezek között a ellentmondások között, sokszor úgy, hogy saját szükségleteink és vágyaink a háttérbe szorulnak. Az időnk, ami magunkra jut, egyre inkább kimerül, miközben próbáljuk megtalálni a helyünket ebben a bonyolult világban.

Az online világ sem segít. A közösségi média görgetése közben mindenki boldognak tűnik. Gyönyörű gyerekek, boldog párkapcsolatok, ragyogó karrierek - mindenki másnak megy. Csak te vagy az, aki néha az asztalra borulva bőgsz este, vagy épp csendben várod, hogy múljon már el a nap. Pedig nem vagy egyedül. Csak erről kevesen beszélnek.

A kiégés forrása nem csupán a munkahelyi stressz. Sokkal inkább abból fakad, hogy folyamatosan megfelelési kényszer alatt állunk. Nőként, emberként, a mindennapok sodrásában. Ráadásul sok esetben hiányzik az a támogató környezet, ahol nyíltan kifejezhetnénk érzéseinket. Az idő, az energia és a bátorság gyakran hiányzik ahhoz, hogy segítséget kérjünk. Közben pedig tévesen azt hisszük, hogy csak mi vagyunk gyengék, pedig sokan osztoznak ebben a nehézségben.

Ez nem csupán gyengeség. Ez inkább egy generációs jelenség, amelyről fontos lenne nyíltan beszélni. Itt az idő, hogy megosszuk gondolatainkat és érzéseinket ezzel kapcsolatban.

Itt az ideje, hogy átgondoljuk a szabályainkat. Engedjük meg magunknak, hogy fáradtak legyünk, és néha megpihenjünk az erősség álarca mögött. Ne a tökéletesség hajszolása legyen a cél, hanem az, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben. Legyen helye a nemet mondásnak, a pihenésnek, a kérdéseknek és a hibázásnak is. Az élet nem verseny, hanem egy utazás, ahol minden lépés számít.

Mert harmincas nőnek lenni nem egy túlélőtúra kéne, hogy legyen. Hanem egy életszakasz, amit megélhetünk - nem csak átvészelünk.

Talán az első lépés az, hogy bátran kifejezzük: elegünk van abból, hogy mindent el kell végezni. Elég volt a mosolygós, de kimerült arcokból. Indítsuk újra a kapcsolatunkat önmagunkkal - és egymással. Mert senki más nem fog helyettünk megállni, és megpihenni.