Mikor érkezik el a béke napja Ukrajnában? A kérdés, amely sokakat foglalkoztat, hiszen a konfliktus hatásai messze túlmutatnak a határokon. Milyen lépések szükségesek ahhoz, hogy a felek leüljenek egymással, és megtalálják a közös nevezőt? A remény és a p
Összeült ismét az orosz-ukrán tárgyalóbizottság Isztambulban - megint eredménytelenül. Donald Trump elnökválasztási kampányában megígérte a világnak, hogy megválasztása esetén egyetlen nap alatt békét teremt az orosz-ukrán háborúban. Ígéretét nem tartotta be. Természetesen nem teljesíthetetlen ígéretének be nem váltását, hanem annak felelőtlen megtételét kérheti rajta számon a világ. Hívei gond nélkül megmagyarázzák Trump elnök tehetetlenségét, mondván, hogy a hazájukat védő ukránokkal sajnos egyáltalán nem lehet szót érteni, mivel látszólag reménytelenül is hajlandók tovább harcolni, és nem átallják a térség, Európa, sőt az egész világ nyugalmát megzavarni. Kritikusai azzal vádolják Trumpot, hogy nem akar, de nem is mer Putyin elnökkel szembeszállni, mi több, egyenesen csodálja őt. Tény, hogy az oroszok és az ukránok megszakítás nélkül tovább öldöklik egymást, és az utóbbi hónapok amerikai diplomáciai erőfeszítései nem hoztak előrelépést a béke irányába. Ha így folytatódik, Trump elnök zseniális tárgyalóképességének mítosza komoly csorbát szenved.
A Nyugat előszeretettel mantrázza, hogy Ukrajna kiprovokálatlan orosz inváziója a mostani háború oka. Ez nincsen így. Putyin elnök a 2007-es müncheni Biztonságpolitikai Fórumon egyértelmű üzenetet fogalmazott meg a Nyugatnak, hogy eddig és ne tovább, a 2008-as bukaresti NATO-csúcson, amerikai kezdeményezésre, mégis meghívták Ukrajnát és Grúziát a NATO-ba, elindítva ezzel azt a sok éves láncreakciót, amely a mai áldatlan és nehezen kezelhető helyzethez vezetett. A Nyugat rá jellemző arroganciájában nem vette időben észre, hogy a putyini Oroszország megerősödött, és képes megvédeni történetileg szentesített befolyási övezetét.
Ukrajna rendkívül magas árat fizetett és továbbra is fizet a szuverén döntéséért, hogy a tévesen mérlegelő Nyugat szavára hallgatott. Politikai vezetőik hibái nem csökkentik az ukrán nép hősies ellenállását és kitartását az orosz invázióval szemben. Most a Nyugatnak van itt az ideje, hogy elismerje óriási geopolitikai tévedését, még ha ezt nem is teszi nyíltan, és határozottan kijelentse az oroszoknak, hogy eddig és ne tovább! Trumpnak ideje lenne abbahagyni a folyamatos panaszáradatot arról, hogy ez nem az ő háborúja; tetszik, nem tetszik, mint felelősségteljes jogutódnak el kell ismernie országa szerepét ebben a konfliktusban, és folytatnia kell Ukrajna támogatását. Ne feledjük, hogy a háború nem 2022-ben kezdődött, hanem már 2014-ben indult.
Ukrajna jövője rendkívül fontos kérdés, amelyet nem szabad egyik félnek sem monopolizálnia. Ideális esetben a terület semleges pufferként működhetne Nyugat és Kelet között, elkerülve a katonai szövetségekbe való belépést, mint például a NATO. Ugyanakkor elengedhetetlen, hogy Ukrajna valamilyen módon közelebb kerüljön az európai közösséghez, akár hosszú távú folyamat révén is. Érdekes, hogy az orosz fél nem emel tiltakozást Ukrajna EU-tagsága ellen, ami arra utalhat, hogy számukra a destabilizáló hatás lehetősége vonzó lehet. Ezzel párhuzamosan meglepő, hogy az EU-ban léteznek olyan politikai csoportok, amelyek erőteljesen EU-ellenes nézeteket képviselnek, mégis aktívan kampányolnak Ukrajna uniós csatlakozása ellen, mintha attól tartanának, hogy a problémák gyengítenék az EU-t és rajtuk keresztül saját pozícióikat is.
A béke Ukrajnában csak akkor valósulhat meg, ha helyreáll az erőegyensúly az oroszok és a Nyugat között. A konfliktus kirobbanása mögött az a meggyőződés állt, hogy az oroszok gyengék, míg a háború elhúzódása most már azt mutatja, hogy az oroszok a Nyugat gyengeségét látják, különösen Trump politikai irányvonalának következményeként. Trump gyors békét ígért, de kijelentései és tettei azt jelzik, hogy nem érti a helyzet komplexitását. Ezt jól szemlélteti, hogy külügyminisztere, Marco Rubio, valamint maga az elnök is azt hangoztatják, hogy ha az oroszok és az ukránok nem reagálnak a jó szóra, az Egyesült Államok egyszerűen kivonul a közvetítési szerepből, és a konfliktust saját maguknak kell rendezniük. Ez a hozzáállás nemcsak gyermeteg, hanem rendkívül veszélyes is. Egyes európai, különösen kelet-közép-európai politikai vezetők oroszok iránti burkolt vagy nyílt támogatása szintén aggasztó. Ezen politikai formációk jövőbeli függetlenségüket kockáztatják, hiszen politikai hitvallásuk éppen az ellenkezőjét hirdeti. E belső ellentmondásuk érthetetlen és elgondolkodtató, emlékeztetve minket a múlt szenvedéseire. A társadalomnak érdemes lenne komolyabban figyelemmel kísérnie, hogy mit cselekszenek és mit akarnak ezek az erők, nehogy egy nap végzetes déjà vu-val szembesüljenek: miután három és fél évtizede elűzték őket, az oroszok újra visszatérjenek, akár más formában is.
