"Mani kam plíz!" - Az egyiptomiakat nem a fáraók átka, hanem valami sokkal másabb fenyegetés sújtja.

Hogy megóvják a sírokat a fosztogatástól, Howard Carter, a Királyok Völgyében található Tutanhamon-sír felfedezője, a "fáraó átka" című rémmítosznak köszönhette népszerűségét. Noha az 1920-as években semmi valóságalapja nem volt, a történet mégis hozzájárult Carter hírnevéhez. Jelenleg azonban Egyiptom valós problémákkal küzd: a turizmus visszaesése és a lakosság rohamos növekedése, amely a múlt évtizedekben megduplázódott, súlyosbítja a helyzetet. Az országot sorra sújtó válságok árnyékában a helyi közösségek mindennapjait egyre nehezebb megélni. Helyszíni riport.

Kitartóan követ minket egy nyolcéves körüli kisfiú, aki papirusz könyvjelzőket mutogat, és folyamatosan ismételgeti: "mani kam plíz!" (kérlek, vegyél tőlem!). Amikor végül vásárolunk tőle, öt másik gyerek csatlakozik hozzánk, és könyörgő pillantásokkal, kezüket a szájukra emelve jelzik, hogy ők is ételt szeretnének. De Kairó utcáin, ahol a szegénység számos gyermeket sújt, nem lehetséges mindenkinek egyszerre segíteni. Így hát, szívszorító érzésekkel telve, sietve folytatjuk utunkat.

Amerre csak elhaladunk záporoznak a kérdések, akár az utca másik oldaláról is átkiabálnak, honnan jövünk, először vagyunk-e itt. Első bálozóként pedig még szóba elegyedünk, de hamar kiderül, ennek ára van, merthogy semmi sincs ingyen arrafelé. Sokszor még egy segítőkész útbaigazítás se. Akivel leállunk akár egy pillanatra is, többnyire nehezen ereszt, és ha nem megy simán a biznisz, egyre erőszakosabban tukmálja áruját, nem érdekli, hogy nem kell taxi, homokdűne szafari, plasztik fáraófej, kipingált szuvenírpiramis, és a tevés hűtőmágnesek is hidegen hagynak, nem tágít, amíg nem adhat el valami haszontalanságot, túlárazva.

Szó szerint rávetik magukat a turistákra, akik hamar rájönnek, hogy a boltokban vagy a végtelen kairói bazárban nem lehet csak úgy, laza tempóban szétnézni. Még csak meg sem kell állniuk, csupán egy pillantást vetniük a kínálatra, és máris egy fojtogató figyelem kereszttüzébe kerülnek. A legtöbben, egy mély sóhaj kíséretében, gyors léptekkel távoznak. Ha naivan elfogadjuk a vendégszerető invitálást, és egy kicsit is elidőzünk, könnyen azon kaphatjuk magunkat, hogy a bazári élmény a vártnál sokkal intenzívebbé válik. Az árusok leleményessége és szívélyessége ugyanis pillanatok alatt magával ragadja az embert, ám a gátlások gyorsan eltűnnek, ahogy a portékák között lavíroznak.

Addig nem találunk igazi szabadságra, amíg nem vásárolunk valamit, amire valójában sosem volt szükségünk, és ami ráadásul még csak nem is tetszik. Ha pedig azt gondolnánk, hogy az alkudozásban profik vagyunk, Egyiptomban gyorsan kiderül, hogy maximum csak a kezdő lépéseinket gyakoroljuk a hétpróbás helyiek mellett.

Fárasztó ez a zaklatás, amely olyan rámenős, hogy az ember már csak legyintene, ha nem lenne benne valami érthető: az elmúlt évek eseményei alaposan megviselték a turizmust. Gondoljunk csak a Tunéziában kezdődött "arab tavaszra", amely elsőként Egyiptomra is átterjedt. 2011. január 25-én Egyiptom történetének legnagyobb tüntetéssorozata vette kezdetét a kairói Tahrír téren, ahol a tömeg elérte, hogy Hoszni Mubarak, az ország harminc éven át hatalmon lévő elnöke végül lemondjon. Ezt követően Mohamed Murszi iszlamista elnököt 2013-ban egy katonai puccs távolította el, és a puccs főszereplője, Abd el-Fattáh esz-Szíszi, aki akkor védelmi miniszter volt, választásokon győzött, és azóta is ő vezeti Egyiptomot.

A kedélyek talán megnyugodtak volna, ha 2015 októberében az Iszlám Állam nem robbantja fel a Sarm es-Sejk üdülővárosból felszálló orosz repülőgépet, amelyen 224 utas tartózkodott. A tragédia következtében mindenki életét vesztette. Ezt követően számos ország döntött úgy, hogy felfüggeszti járatait az egyiptomi turisztikai célpontok felé, ami jelentős hatással volt a korábban évi közel 15 millió turistát fogadó ország turizmusára.

ami valóságos katasztrófa volt Egyiptomnak, a GDP-10-15 százaléka ugyanis külföldi vendégektől származik.

A gízai piramisok körüli események nem éppen kedveztek a turisták kedvének: 2018-ban és 2019-ben bomba robbant a közelükben, turistabuszok mellett, melyek következtében négy ember életét vesztette. Ezen kívül a szélsőséges csoportok is aktívak voltak, számos kopt templomban végrehajtott robbantás következtében pedig legalább hatvan ártatlan ember halt meg. Amikor végre úgy tűnt, hogy a fenyegetések alábbhagynak, 2020-ban a koronavírus-járvány rázta meg a világot, és kezdetét vettek a lezárások. A pandémia utáni időszakban pedig az orosz-ukrán konfliktus és a gabonahiány következményeként rohamos inflációval és növekvő bizonytalansággal kellett szembenézni.

Egyiptom már régóta kénytelen gabonát importálni, de az utóbbi évtizedekben a helyzet drámai módon megváltozott: a lakosság száma mára meghaladja a 110 milliót, ami hatalmas kihívások elé állítja az élelmiszer-ellátást. A folyamatosan gyengülő egyiptomi font (EGP) és az emelkedő árak következtében a lakosság jelentős része – legalább minden második ember – napi szinten küzd a megélhetésért, ami a legégetőbb problémák közé emeli az élelmiszerbiztonság kérdését.

Egy sétalovaskocsis például képes akár órákig is várakozni a lenyűgöző luxori templom előtt, majd ezt követően az étterem ajtajánál is, hogy elvigyen minket mindössze 10 dollárért. Azonban, úgy tűnik, nem bírja megállni, hogy ne térjen le az útról, és önkényesen az "Old bazaar" irányába kanyarodik, ahol valószínűleg a főnöke, vagy talán a főmufti árulja azokat az egyenportékákat, amelyek mindenhol máshol is megtalálhatók. Másnap egy másik kocsisnál már világosan megfogalmaztuk, hová szeretnénk menni (alkudozás, szigorú útiterv), de ő is megcsapott minket egy nem kívánt kitérővel, és ismét az "Old bazaar" előtt találkoztunk.

Ha alaposabban körülnéznek, a kitartóbbak felfedezhetnek valóban különleges és értékes kincseket is. Ehhez azonban szükséges, hogy a Buddha bölcsességével bírva, türelemmel és megfontoltsággal kezeljék a folyamatosan érkező zavaró hatásokat és nyomásokat.

Még mielőtt elindultunk volna, a Vörös-tenger festői üdülővárosából, Hurghadából, a Nílus ékességébe, Luxorba vezető távolsági busz sofőrje külön díjat kért a menetjegy árán felül. Ahogy ők nevezik, baksist követelt, hogy a táskáinkat a csomagtartóba pakolja. Amikor végre megérkeztünk Luxorba, újra megkérte, hogy baksist adunk, hogy a táskáinkat kiemelje onnan. Az úton a busz "menedzsere" kedvesen felajánlott egy takarót, de hozzátette, hogy "ez nem ingyenes". Amikor leszálltunk, a taxisofőrök heves kiabálással lármáztak körülöttünk, és miután jeleztük, hogy a Hassan nevű apartman tulajdonosa vár ránk, hirtelen több taxis is Hassanná változott, mindannyian egymást túlharsogva próbáltak elvinni minket, míg végül fel nem tűnt az igazi Hassan.

A világhírű kairói Egyiptomi Múzeum őre egy különös ajánlattal áll elő: a szigorú fényképezési tilalom ellenére baksis fejében lehetőséget ad arra, hogy megörökítsük Tutanhamon arany halotti maszkját és aranyozott koporsóját. Azonban aki nem él ezzel a lehetőséggel, az azonnal szembesül a házirend zord következményeivel, amint csak ránéz a telefonjára. A Medinet Habu és a Karnaki templomegyüttesek biztonsági őrei barátságos mosollyal tájékoztatják a látogatókat, hogy felfedezhetik azt a területet, amelyhez bárki hozzáférhet, és szívesen készítenek fotót is. Ha a turisták nem reagálnak a kedves invitálásra, a "No stress! I just help you" frázist vetik be, míg elutasítás esetén akár negyed órán keresztül is a nyomukban maradnak. Mindezt megértő, de kitartó kedvességgel teszik, tisztában lévén azzal, hogy sokan inkább a pénzük áldozásával igyekeznek megszabadulni a kitartó udvarlástól. Az élmény így egyre inkább a szoros nyomásról szól, a látogatók pedig elfelejthetik az önfeledt barangolást a lenyűgöző épületek, monumentális szobrok és lenyűgöző hieroglifák között.

Luxori szállásadónk, Hassan, csak egy fáradt legyintéssel reagál a munkanélküliségről feltett kérdésünkre. "Aki nem képes új dolgokat elsajátítani vagy nem tudja megpályázni a komolyabb állásokat, annak más lehetőségek után kell néznie, hogy biztosítani tudja a megélhetését. Sajnos, sokan így kénytelenek élni."

Már edzett egyiptomi turistaként érkeztünk Kairó elővárosába, a gízai piramisokhoz, méghozzá egy kamasz által vezetett tuk tukkal. Az autók között kanyargó forgalomban nincsenek sávok; ahányan csak beférnek, annyian próbálnak meg elhaladni egymás mellett, centiméterekre. Itt az indexelés helyett a duda a közlekedés nyelvének kulcsa, és senki sem lepődik meg, ha valaki váratlanul a forgalom ellenkező irányába tart. Nincs üvöltözés vagy feszültség; az autósok blazírtan dudálnak egyet, majd folytatják az útjukat a zűrzavarban. A Budapesti Autósok közössége valószínűleg megőrülne, ha egy pillanatra is belemerülnének ebbe a káoszba, ahol a normál üzemmód teljesen más értelmet nyer.

Mindez azonnal elveszíti jelentőségét, ahogy a homokos szmog füstös fátylán át megjelenik Hufu piramisának impozáns sziluettje, a horizont vonalán, szemmagasságban. A leírások nem túlzottak: olyan, mintha nem is a mi világunkban állna, hatalmas mérete és szürreális formája egyszerre kápráztat el és sokkol.

A piramismező bejárata felé vezető utcák azonban visszarántanak a rögvalóságba. Egészen a piramisok tövéig roskatag, kopott épületek, kosz és szemét. A burkolat nélküli, homokos utcákról a házakba bepillantva nyomorúságos lakásbelsők sorjáznak, nem egyben lovak és szamarak álldogálnak. Legtöbbjük befejezetlen, a tartóoszlopokon mindenütt kiálló betonvasak meredeznek felfelé, jelezve a szándékot, hogy a magasba törnének, ahonnan láthatják majd a jól fizető turisták az ókori ősök csodáját. Néhány házban ideiglenes, tákolt emelvényekkel már meg is valósították az álmot, de nincs tolongás a bizonytalan panorámáért.

Jól tudom már, mi a dörgés - gondoltam Hafré piramisa előtt, amikor egy napszemüveges fejkendős férfi valamit arabul magyarázva váratlanul elkérte a belépőjegyemet és elindult vele a tevéi felé. Húsz másodperc múlva, akaratom ellenére, már egy teve hátán imbolyogtam, fekete kendővel a fejemen, és csak határozott felszólításomra, és extra baksis fejében szállhattam le és hagyhattam sietve magam mögött turista-bukásom újabb kínos helyszínét. Hiába, na, a piramisoknak máig megfejtetlen, rejtélyes varázserejük van.