Miért éppen Vásárhely? Mert ez a város nem csupán egy hely a térképen, hanem egy élő közösség, tele történetekkel és élményekkel. Vásárhely gazdag kulturális öröksége, festői tájai és barátságos emberei mind hozzájárulnak ahhoz, hogy itt mindig történjen

A közelmúltban részt vettem egy különleges megemlékezésen, amely a nyolcvanéves marosvásárhelyi magyar nyelvű orvosi és gyógyszerészeti oktatás történetét elevenítette fel. Az esemény során a jövő lehetőségeit is mérlegeltük, de sajnos a kilátások nem voltak túlságosan biztatóak.

Mélyen elgondolkodtam azon, milyen is volt városunk akkoriban, amikor a Kolozsvárról távozó magyar orvosi kar itt talált menedéket – nem önszántából, és távolról sem vidáman. Biztos vagyok benne, hogy az akkori vezetők alaposan mérlegelték döntésüket, és abban bíztak, hogy ez a lépés nem csupán menekülés, hanem egy tudatos, előrelátó cselekedet a jövő érdekében. Az ő elképzelésük szerint a magyar orvosképzés folytatása elengedhetetlen volt, mindazok számára, akik maradtak, akik vállalták az áttelepülés nehézségeit, és akiket ez a kar vonzott. Itt, ebben a városban készültek fel, hogy aztán szétszóródjanak a világ különböző sarkaiba – hogy gyógyítsanak, ápoljanak, és részt vegyenek a háború utáni sebek begyógyításában. Az ő elhivatottságuk és bátorságuk talán éppen abban rejlett, hogy a nehézségek ellenére is elindultak, hogy segítsenek másoknak, és ezzel új reményt adjanak a jövőnek.

Vásárhely különleges orvosi hagyományokkal büszkélkedhetett, hiszen az 1940 és 1944 közötti időszakban Észak-Erdély négy legjelentősebb városa közé tartozott Kolozsvár, Várad és Szatmár mellett. Az egészségügyi kormányzat számos orvost irányított ide, akik a kórházi orvoskari státuszát is elnyerték. A város főterén, a Kossuth utcában és a Széchenyi téren, valamint a Sándor János utcában magánorvosi rendelők működtek, ahol az orvosok nevei megbecsülést és bizalmat ébresztettek a betegekben. A páciensek sosem szenvedtek orvoshiányt, hiszen a helyi orvosok és fogorvosok mindig elegendő betegekkel rendelkeztek. A város egészségügyi infrastruktúráját négy kórház képezte: a régi Szentgyörgy utcai kórház, a 1941-re befejezett nagykórház az István király utcában, a Sándor János utca végén található egykori honvédkórház, amely a fertőző betegségek kezelésére szolgált, és végül a korszerű szanatórium a Köteles Sámuel utcában. Továbbá, az OTI (Országos Társadalombiztosítási Intézet) és a MABI (a közhivatalnokok számára fenntartott rendelőintézet) is aktívan részt vettek a helyi egészségügyi ellátásban. A város gyógyszerellátottsága is kiemelkedő volt, hiszen hat gyógyszertár működött, amelyek közül egy mindig éjjeli szolgálatot látott el a gyógyszerészek közötti megállapodás szerint, biztosítva ezzel a lakosság számára az éjszakai gyógyszerellátást.

A település igazi modernitásának jelképei voltak a villanyvilágítás, a saját áramfejlesztő, a folyóvíz és a csatornázás. A telefonok folyamatosan csengettek, a távírók kattogtak, a posta zavartalanul működött. Két vasútállomás várta és indította a vonatokat, míg a köztisztasági vállalat gondoskodott a tisztaságról, az utcaseprők pedig büszkén viselték egyenruhájukat. Az utcák jelentős része aszfaltozott volt, lehetővé téve, hogy a járművek – bérkocsik, bérautók, autóbuszok, tehergépkocsik és szekerek – kivilágított utakon közlekedjenek. A város oktatási intézményei is figyelemre méltóak voltak: négy középiskola működött, köztük a híres Református Kollégium és a Római Katolikus Főgimnázium, valamint egy kereskedelmi iskola fiú- és leányrészleggel (a vegyes stílust nem kedvelte a tanügyi kormányzat), továbbá a Gépipari Középiskola. Ezen kívül polgári iskolák álltak rendelkezésre a fiúknak és leányoknak, a református egyház leányközépiskolája, hét állami elemi iskola, és több felekezeti népiskola (református, katolikus, lutheránus és zsidó) is szolgálta a diákokat. A város lakossága 1942-ben körülbelül 44-45 ezer főt számlált, akiknek 93%-a magyar nemzetiségűnek vallotta magát. Székelyföld legszélén helyezkedett el, de a város büszkén viselte a székely főváros címét, ami az itt élők identitásának szerves részét képezte.

1945-ben, amikor a kolozsvári egyetem magyar orvosi kara birtokba vette az üresen álló katonai alreáliskolát, egy olyan civilizációs keretbe lépett, amely lehetővé tette számára, hogy megkezdje és folytassa az orvosi, később pedig a gyógyszerészeti képzést. Az intézmény szervezői fogadták azokat a fiatalokat, akik a háborúból való hazatérés után, sok esetben a tanulmányaik megszakadása után, a lágerekből és munkaszolgálatokból élve tértek haza. Ezen kívül érkeztek a dél-erdélyi diákok is, akiket a magyar nyelvű oktatás vonzása ösztönzött. Az egyetem elhelyezkedése sem volt véletlen, hiszen a közvetlen környezete Székelyföld és Közép-Erdély területére esett, ahol a lakosság jelentős része magyar ajkú volt, és ahol sokan jártak magyar iskolákba.

Az egyetem magával hozta a segédszemélyzetet, amely lehetővé tette, hogy könnyedén toborozzanak olyan férfiakat és nőket, akik nélkülözhetetlen szerepet játszottak a tudományos munkában, mint laboránsként, műtőssegédként, tisztviselőként vagy gazdasági ügyintézőként. Ezek az emberek alapos betanításon estek át, és nemcsak anyagi juttatásban részesültek, hanem rangos elismerésnek örvendhettek, ha „egyetemi kádernek” számítottak. Aztán jöttek a következő generációk - az én korosztályom -, akik, ha lehetőségük adódott, ugyanitt folytatták tanulmányaikat, és évtizedekkel később orvosként léptek ki az egyetem kapuján, folytatva e hagyományt.

Vásárhely a modern kor hajnalán úgy érezte, hogy itt az ideje, hogy saját egyetemmel vagy főiskolával büszkélkedhessen. A város vezetői elsősorban egy műszaki felsőoktatási intézmény létrehozásában gondolkodtak, hiszen a székely nép híres volt ezermesteri képességeiről. Ám a valóság más irányt vett: orvosi egyetem, színművészeti főiskola és tanárképző intézet létesült, hogy az első három évtizedet említsük. Most ne húzd el a szád: nem az intézmények mögött rejlő ideológiáról szeretnék beszélni.

Összegzésként - de természetesen nem kimerítve a történeti összképet -, megállapítható, hogy az egyetem megérkezése drámaian megemelte a város kulturális színvonalát: ennek eredményeként (kis túlzással) színház, szimfonikus zenekar, bábszínház, folyóiratok és állandó napilap alakult, a közoktatási hálózat bővült, a város népessége gyarapodott, és a helyi közösség egyre műveltebbé vált, egyre inkább vágyva a tudásra és tanulásra. Az egyetem érkezése ugyanolyan értékes ajándék volt a város számára, mint ahogyan egykor Bernády György városépítő zsenialitása.