Fedezd fel, hogyan formálják életünket a családi örökségek! Tudd meg, mihez kezdhetünk a sorsunkat befolyásoló minta- és értékrendszerekkel Kertész Edina legújabb regényében! - Könyves magazin

Kertész Edina, aki leginkább gyerekkönyveiről ismert, most felnőtteknek szóló regénnyel lépett a színre. A „Magda menekülése” című mű egy izgalmas utazásra invitálja az olvasót, ahol történelmi események és családi titkok labirintusában kalandozhatunk. Íme, egy ízelítő a könyvből.

"Tudni akarom, milyen volt Magda illata" - jelenti ki Kertész Edina új könyvének elbeszélője, aki egy válás után igyekszik összeilleszteni széthullott életének mozaikdarabkáit, és egyúttal nyomába eredni nagymamája emlékének. Dédnagyanyja írásaira bukkanva fokozatosan feltárulnak előtte a múlt viszontagságai, miközben a generációkon átívelő családi mintázatok is egyre világosabban rajzolódnak ki.

Tudjuk-e valóban megismerni egy ember lényegét a mögötte hagyott tárgyak tükrében? Milyen módon tudunk továbblépni, ha a múltunk terhei – a felmenőink tapasztalatai és fájdalmai – végigkísérnek minket? Ezekre a mélyreható kérdésekre keres választ a "Magda menekülése", amely a múlt árnyékaival való szembenézésre és a jövő felé való lépésre ösztönöz.

A kis csomag izgatottan lapul a postaládában, és a szívem hevesen kalapál, miközben kiveszem. A feladó egy angliai név és cím, ami még inkább fokozza az izgalmat. Hetek óta vártam már erre a pillanatra. Bármennyire is vágyom arra, hogy azonnal kibontsak, úgy döntök, hogy megvárom a délutánt, amikor egyedül lehetek. A könyvtárban töltött néhány óra gyorsan elsuhan, miközben álmosító tevékenységek között telik az idő. A csomag csak akkor kúszik vissza a gondolataimba, amikor már a kerékpáromon ülök, és az út már csak a titkok felfedezéséig visz.

Most viszont eluralkodik rajtam a fojtogató kíváncsiság, és szinte már a pedálokat is megfojtom, hogy a lehető leggyorsabban hazaérjek. Még a szomszéddal sem állok meg egy rövid eszmecserére.

Margit néni nyugdíjas, folyton a kis előkertjében szorgoskodik, még ilyenkor is. Éppen apró kerti lámpásokat tesz ki, napelemmel működnek, szürkületkor lágy fénnyel vonják be a csupasz bokrokat. A jelenléte valahogy megnyugtat, de most csak intek neki, és besietek a házba.

Az üvegcse, amelyik óvatosan kibújik a tasakból, meglepően aprónak tűnik. A képen valahogy nagyobbnak érződött, de hiányzik mellőle egy viszonyítási alap, mint például egy gyufásskatulya. Ez az üveg körülbelül a gyufásdoboz fele méretű. Igazából nem is parfüm, csupán egy illatminta, ezért ilyen kicsi. Számomra így is tökéletes, nem vágyom arra, hogy használjam, csupán élvezni szeretném az illatát.

Tudni akarom, milyen volt Magda illata.

Óvatosan, szinte ünnepélyesen letekerem a kis üvegcse apró kupakját, és mélyet szippantok a kölniből. Az illat meglepően intenzív, fűszeres és férfias, mintha egy titkos világba lépnék be. A csuklómra egy cseppnyi fuvallatot pöttyintek, várok egy pillanatot, majd újra az orromhoz emelem. Hallottam, hogy nincs két egyforma illat, hiszen minden bőr másként reagál a parfümökre. Az én bőrömön most valami egészen más érzés kelt életre, mint amikor Magda viselte. Ismét megszaglászom, és talán egy elhamarkodott reménnyel várom, hogy Magda emléke újra megelevenedjen a levegőben, mint egy rég elfeledett dallam.

A nagymamám emlékei számomra igazi kincsek. Ami számára csupán hétköznapi tárgy, az nekem különleges relikvia. Ott van például egy üres púderesdoboz, benne egy tükörrel, és egy fekete muff, ami ma már szinte teljesen eltűnt a divatból. Még a neve is mulatságos. Emlékszem, ahogy Mimi a Bohém életben annyira belemerült a muffjáról szóló dalába, hogy végül nem bírtam megállni a nevetést. Lajos persze szigorúan nézett rám, mintha csak azt mondta volna, hogy nevetni a művészeten nem illik. Próbáltam neki elmagyarázni a szünetben, hogy tényleg nehéz komolyan venni egy elveszett muffról szóló éneket, de ő csak a fejét rázta. Hát nem igaz, hogy néha a legkisebb dolgok is elképesztő szórakozást nyújtanak?

Képeslapok, üzenetek, fényképek.

Magamba szívom az illatát, a nagymamám illatát.

Minden bőrön különbözőképpen bontakozik ki a kölni varázsa. Az ő bőrének illatát azonban már sosem ismerhetem meg. Nem maradt utánuk más, csak néhány csont, rejtve a föld mélyének sötét ölelésében.

Nem újították meg a sírját, ki tudja, temettek-e már rá másokat és hogy melyik csont kié lehet. Mindegy is. Egy hajfürt az imakönyvben. Úgy képzelem, ha ilyen sokat gondolok rá, háborgatom. Pihent volna már, én meg a gondolataimmal megzavarom a nyugalmát.

Úgy képzelem, ha túl sokat gondolunk a halottakra, nem hagyjuk őket elmúlni. Visszarángatjuk őket létünk posványába.

Elmerengek, milyen csodás volt a nevetése, és vajon hogyan tapasztalhatta meg a szeretetet.

Valóban annyira eltorzult-e a helyzet, hogy a katonák már nem is akarják a krumplit pucolni? Vagy csupán Mamu vágyott arra, hogy ezt elhiggye?

Hát nem számított nekik, hogy a külsejük milyen, ha felülről nézzük? Lent mindenki egyforma. Ezekkel a gondolatokkal zaklatom az ő nyugalmát. Próbálom elkerülni, hogy rá gondoljak, vagy legalábbis csökkenteni a gondolatok számát. Mondjuk, naponta csak kétszer. Vagy háromszor. Végül is, többször is. Ha meggyújtok egy gyertyát az emlékére, vajon az zavarja-e őt? Vagy talán türelmesen elfogadja a kutatásaimat? Úgysem fogom soha megtudni.

Az illatminta megrendelése volt az első lépés... De valójában már a gépelt lapok szétszedésével vette kezdetét a történet. Penészes, dohos oldalak, melyek a széleiknél összeragadtak, olyanok voltak, mint az egymásra halmozódott emlékek, amelyeket gondos kezekkel kellett óvatosan kibogarászni. Minden egyes lap felfedett egy darabot a múltból, és a szétválasztásuk aprólékos, türelmet igénylő feladat volt, mintha időutazáson vennénk részt, ahol a múlt titkai vártak ránk, hogy felfedezzük őket.

A padláson, amikor a régi korcsolyáját kutatta, a fiam rábukkant egy papírdobozra, amely tele volt emlékekkel.

A sportszigeten a kis mellékág jégpáncéllal borítva várta, hogy valaki felfedezze. A barátai társaságában csúszkálni szeretett volna, de hiába figyelmeztettem, hogy ez nem a legbiztonságosabb ötlet. A víz mélyén rejtőző melegebb áramlatok miatt a jég bizonytalan lehet, és könnyen beszakadhat alatta.

A legtöbbször az agyára mehet az aggodalmaskodásom. Nem tehetek róla, folyton arra gondolok, hogy baja eshet, ezért örültem, hogy nem találta meg a korcsolyát.

Egy papírdobozt hozott magával, amit a konyhaasztalra helyezett. A doboz mélyére nyúlt, és előhalászott néhány régi fényképet. Kuncogva nézegette őket, különösen azon mulatott, hogy Magda frizurája a hetvenes években olyan volt, mint egy színes madárfészek.

Rövid időn belül megunta, így otthagyta a dobozt a konyhaasztalon, és elindult a biciklivel. Hiába figyelmeztettem, hogy ilyenkor csúszós a talaj, és talán jobban tenné, ha inkább itthon maradna.

Gyakran eszembe jut, hogy nemsokára távozik, és én itt maradok, magányosan, a csendben.

Nem osztom meg vele ezt a gondolatot, mert jól tudom, hogy csak legyintene: „Ne panaszkodj már megint, anya!” Kint puha, szürkületi fény terjengett, így felkapcsoltam a lámpát a konyhában. A doboz ott hevert előttem, miközben kávét főztem. Leültem mellé, és azon tűnődtem, mennyire lenne a legjobb, ha visszavinném a padlásra, a többi, céltalanul odahányt kacathoz, ami már régóta várja a sorsát.

Amikor ideérkeztünk, se időnk, se energiánk nem volt arra, hogy rendbe rakjuk a dolgainkat. Csak egyszerűen csak bedobtuk mindent a helyiségekbe, aminek lent nem volt helye, és azóta is ott pihen a porban.

Ezt a dobozt már szinte teljesen elfeledtem; évekkel ezelőtt bukkantam rá anyuék padlásán. Egy fekete műszőr muff társaságában pihent egy narancssárga, Centrum Áruház feliratú nejlonszatyorban. Anyu halála után néhány bútor is megmaradt, valamint a porcelánkészlet egyes darabjai: a kecses tejkiöntő és két aprócska csésze. Ezek nem igazán értékesek, inkább csak nosztalgikus ereklyék. Mamu mindig mesélte, amikor elővette őket, hogy csodák csodájára túlélték a bombázást.

Ez a tejkiöntő és a két apró csésze maradt csupán, valamint a zsidó asszony bőröndje, tele szőrmékkel – más nem is maradt utánuk.

Ilyen a formám, tette hozzá mindig melankolikusan, míg a másik cuccai sértetlenül megmaradtak, nekünk pedig a bomba mindent elvett, amit valaha birtokoltunk.

Megmaradt egy apró, barna műbőr tok is, amely Mamu emlékét őrzi a régi időkből, még az ő halála előtt. A tokban ott lapul egy határidőnapló, gondosan teleírva a születés- és névnapokkal, valamint Mamu néhány géppel írt gondolata. A borítón tollal olvasható üzenet: „Ezt a szöveget írjátok rá a gyászjelentésre, de pontosan! Három felkiáltójel!” Kétféle írásmód keveredik: az egyik kézzel, míg a másik géppel készült. Az utóbbi a halála utáni teendőket összegzi praktikus módon, utalva arra, hogy kinek kell hivatali ügyekben segítséget kérni, és a sírra vonatkozó papírok ügyében is van néhány megjegyzés. Józsi, az a minősíthetetlenül goromba fráter, akinek nem tudom, milyen jogon van nála bizonyos iratok – ez áthúzva, a margóra jegyezve, mert közben elintéződött. A telefonszámlát minden hónap 10-15 között hozzák, és beteszik a földszinti postaládába. Fizesd ki, ami esetleg még jön. A lakbér és a gáz- és villanyszámla minden második hónapban esedékes, ezekre is el van téve pénz a barna borítékban. Megmaradt a bérletigazolványa is, amelyről egy szigorú, vesébe látó pillantású fénykép néz vissza ránk, fémkarikákkal rögzítve.

A szentképeket már kiskorom óta gyűjtöm, és a legszebb darabjaimat megőriztem. Ha a gyerek érdeklődik irántuk, nyugodtan add át neki, ha viszont nem foglalkozik velük, akkor inkább tüzeljétek el őket.

Természetesen, íme egy egyedi változat: "És természetesen a géppel írt kézirat."

Amikor a papírdobozt böngésztem, a gondolataim teljesen magammal voltak elfoglalva. A jövő kérdései foglalkoztattak, és azon járt az eszem, hogyan tudom újra egybe rakni életem szétszórt mozaikjait.

A kézirat csúcsára tollal, simán futó, magabiztos kézírással írták: "Életutamból", aláhúzva elegánsan.

Mamu szeretett és tudott is gépelni, német nyelvű levelezőként dolgozott a hivatalban, még hetvenévesen, a nyugdíjazása után is visszajárt hetente kétszer-háromszor.

Barátait a munkahelyeinek köszönheti, és ezek a kötelékek haláláig megmaradtak. Úgy tűnik, hogy baráti kapcsolatai kedves természetére vallanak, hiszen hűséges társai voltak, míg a családtagjaival szemben mindig is nehezen megértette magát.

Köszöntsük fel Klárát, hiszen ez a nap szerepel a határidőnaplóban, és ne feledkezzünk meg András névnapjáról sem!

Még egyszer, alaposan átnézem a kézírást, és valami szemet szúró dologra leszek figyelmes. A betűk fölött nem két pöttyöt helyez el, hanem egy elegáns vonalat húz. Pont, mint ahogyan én is teszem. Olyan, mint egy szövetben megjelenő minta, ami folyamatosan visszatér.

A géppel írt kézirat csalódással tölt el, miközben lassan kortyolgatom a kávémat, és végiglapozom az oldalakat.

Gyorsan elveszítem a türelmemet a szavak mögött megbújó feszültségtől.

Nem, ez így nem helytálló; itt nem bújik meg, hanem inkább özönlik, árad a lapokról, rázúdul mindazokra, akik legközelebb álltak hozzá – a testvérére és az unokájára, aki ráadásul az apám. Ezért is nehezen tudom olvasni.

Hogy a gyereked, azaz én, abban a levegőtlen, büdös kis zugban főzzön magának, vagy melegítse meg a maradék vacsorát – lehetőleg gázon –, aztán várja meg az aranyos, okos szüleit, akár sötétben, akár lámpafénynél, az mindenképp azt mutatja, hogy egy gyerek van otthon egyedül. Mondd, nem szégyelled magad annyi kegyetlenség láttán? Neked nemhogy gyerek, de még kutya vagy macska sem lenne szabad, hogy legyen. Mindenkinek el fogom mondani, akivel csak beszélek.

Igaza lett volna? Otthon hagytak egyedül, a sötétben?

Nem emlékszem arra, hogy valaha is ringatott volna az anyám, mert talán sosem tette ezt meg.

Egy alkalommal, amikor együtt ültünk, anyu halkan megosztotta velem, hogy a születésem előtt mély szomorúságot érzett, mintha valami megakadályozta volna, hogy eljöjjek a világra. Talán igaz volt, és valóban nem vágytam a világra. Ugyanakkor elképzelhető, hogy éppen az ő bánata tartott vissza a megérkezéstől.

Egyre inkább azon tűnődöm, hogy talán mégsem úgy zajlottak a dolgok, ahogy Mamu leírja. Hiszen gyerekkorom tele volt boldogsággal, és a szüleim szeretete mindig körülölelt.

Lehetséges, hogy Mamu haragja nem itt gyökerezik.

Azért kellett ennyire haragudnia mindenkire, hogy ne gondoljon arra...

Ne is merjen eszébe jutni a lánynak, aki már régóta eltávozott.

Vagy ha ír is róla, úgy tegyen, mintha szent lett volna, egy különleges, törékeny, csendes lény, a legjobb mind közül.

Hogy eszébe se jusson, Magda menekült; életében háromszor próbálta meg, de ezt már csak én gondolom.