Az ukrán helyzetről sokat hallunk, de van néhány olyan aspektus, amely gyakran háttérbe szorul a médiában. A konfliktus mögötti történelmi összefüggések, a helyi kultúra gazdagsága és az emberek mindennapi életének kihívásai gyakran nem kapják meg a nekik

A cikk emailben való megosztásához kérjük, kattintson ide, vagy másolja ki az alábbi linket, és küldje el: https://demokrata.hu/velemeny/mit-nem-beszel-az-az-ukran-1026005/

A '90-es években a határon túli magyar közösségek közül a kárpátaljai magyarok helyzete kiemelkedett. Ukrajna gazdasági nehézségei ellenére a magyar közösség viszonylag védettnek érezhette magát; a magyarságuk miatt nem kellett elviselniük hátrányos megkülönböztetést. Az ukrán társadalom túlnyomórészt oroszul beszélő tagjai is küzdöttek saját identitásuk megtalálásával, amely lehetővé tette, hogy a különböző nemzetiségek – románok, magyarok, oroszok – békésen éljenek egymás mellett. Ez a sajátos légkör a közösség számára stabilitást és nyugalmat biztosított, még a szociális nehézségek közepette is.

A kétezres évek elején Ukrajna és Oroszország közötti feszültségek fokozatosan konfliktussá fejlődtek, és ez a helyzet a nemzetiségi kapcsolatokra is rányomta bélyegét. A kijevi kormány, anélkül, hogy bármiféle előzményt teremtett volna, nyíltan fellépett a magyar közösségek ellen, ami még a kárpátaljai ukránok számára is érthetetlen volt. Az oroszellenes retorika árnyékában a magyar kisebbség jogai rendszeresen súlyos csorbát szenvedtek. A sorozatot Porosenko elnök nyelvtörvénye indította el, amely a magyarokat is hátrányosan érintette. Ezt követően az ukrán hatóságok indokolatlanul zaklatták a kárpátaljai magyar főiskolát és politikai képviseletünket, valamint minden olyan intézményt, amely a magyar közösséghez kötődött, beleértve az egyházakat is. A helyzet annyira összetett és fájdalmas, hogy egyetlen cikk keretei között szinte lehetetlen lenne részletezni azokat a sérelmeket és igazságtalanságokat, amelyeket az ukrán állam az elmúlt évtizedben a magyarok ellen elkövetett.

A háború kitörése óta az ukrán hatalom és néhány tisztviselője szinte folyamatosan a válság mélyítésén fáradozik, miközben megnyilatkozásaikkal sorra fenyegetik Magyarországot és a magyar közösséget. Néha úgy érezhetjük, mintha nem is Oroszországgal, hanem velünk, magyarokkal folytatnának háborút. Az alig százezres kárpátaljai magyar közösség tűnik számukra olyan ellenfélnek, akitől levezethetik mindazt a feszültséget, ami az orosz fronton elszenvedett veszteségeikből adódik a többségi társadalomban. Békeidőben a kijevi vezetést inkább szájhősökként szemléltük, akikkel a nyugodtabb időszakokban rendezhetjük a félreértéseinket, és helyreállhat a béke a két nemzet között. Sándor Fegyir, Ukrajna Budapestre akkreditált nagykövete interjúja kezdetben nem keltett különösebb figyelmet Magyarországon. Meg kellett szoknunk, hogy az ukrán tisztviselők kizárólag a USAID által támogatott médiával lépnek kapcsolatba, és biztonságos távolból, versenyszerűen hangoztatják fenyegetéseiket, figyelmeztetve minket, magyarokat, hogy mit tegyünk, ha nem kívánunk változtatni a magatartásunkon. Azonban mióta kiderült, hogy ukrán fegyveresek megöltek egy magyar családapát, a hozzáállásunk az ukrán fenyegetésekhez drámai módon megváltozott. A gyilkosság után Fegyir szavai, miszerint „a problémák gyökere abban rejlik, hogy a kicsi kezdett játszmába a naggyal”, új értelmet nyertek.

Az ukrán diplomata ezzel a kicsi-nagy ellentétpárral akarta leírni a magyar-ukrán kapcsolatot, pontosabban azt az aszimmetrikus erőviszonyt, amely a két ország között fennáll. Természetesen értjük a fenyegetést. Egy olyan kis ország, mint amilyen Magyarország, nem védekezhet, ha a magát mamutnak képzelő marha, tántorgása közben megsebesíti. Csöndben kell tűrni, nehogy felbőszítse ezt a kapitális állatot.

Szeretnénk megosztani egy észrevételt. Fegyir úr talán kissé elhamarkodottan állapítja meg a két ország közti méretbeli eltéréseket. Először is, amikor Ukrajna nagyságát említi, tulajdonképpen olyan valósággal kérkedik, ami nemcsak hogy vitatható, hanem még a bűnözői berkekben is kérdéses eleganciát mutat. Ezt persze nem rójuk fel neki, hiszen tudjuk, hogy az ukránok nem éppen a legfinomabb modorú emberek, és sokszor nehezen bánnak a jó ízléssel. A legfontosabb azonban az, hogy legyünk türelmesek, és várjuk ki a háború végét. Nem mernénk nagy fogadásokba bocsátkozni arra, hogy a harcok befejezése után tényleg lesz-e értelme Ukrajna területi "nagyságát" bármilyen más országgal, például Magyarországgal összevetni. Emlékeztetném Fegyir urat arra is, hogy az utolsó 35 év során Ukrajna népessége 50 millióról 20 millió alá csökkent – ez valóban figyelemre méltó teljesítmény!

És nem, ezek az emberek nem a fronton haltak meg! Már a háború előtt legalább 10 millió ukrán hagyta el az országot. Sokan Oroszország irányába! Nos, képzeljük el azt a kétségbeesést, ami arra indít milliókat, hogy Oroszország irányába szökjenek meg! Így látjuk teljességében Ukrajna valóságát, olyannak, amilyen. Ahol egyenruhás tisztviselők civil polgárokat ölnek, ahol rendőrök akadály nélkül kirabolhatnak vagy megzsarolhatnak ártatlan embereket. Nem rovott múltú oligarchákat, hanem egyszerű polgárokat. Az pedig ordas hazugság, hogy nincs elég információ Sebestyén József meggyilkolásával kapcsolatban. Az ukrán hírszerzés meglepően jól dolgozik, ha szükség van rá. Most azonban egy egyszerű gyilkossági ügy körülményeit sem képesek felderíteni. De segítünk. Sebestyén József nem akart háborúba menni, ahogy egyetlen kárpátaljai magyar sem. Ön is, amint lehetett, olajra lépett és elfogadta a kényelmes budapesti állást, mielőtt egy orosz drón nyomorékká tenné.

Egyetérthetünk abban, hogy Ukrajnában a frontra való kerülés kérdése szinte kizárólag pénzhez kötődik. Az utóbbi időszakban a sorozótisztek szinte vadásznak a férfiakra, hogy a háborús vereség bejelentése előtt minél előbb kihasználják a lehetőségeiket, és megszerezzék a szükséges anyagiakat. Sebestyén József esetében, aki nem volt éppen dúsgazdag, de a megélhetése nem volt annyira nehéz, a családja valószínűleg képes lett volna előteremteni a meneküléshez szükséges 10 ezer dollárt. Ezért is felmerül a kérdés: vajon a toborzók szándékosan vették-e el az életét, figyelmen kívül hagyva a pénz értékét, vagy a kínzása során túlléptek a határokon, hogy a legnincségtelenebbtől is kisajtoljanak valamit? Egy-két napnyi szenvedés után a legszegényebb is képes lehet arra, hogy kölcsön kérjen valakitől. Ez a helyzet Ukrajnában. Ön is tudja ezt, és azt is, hogy Ukrajna EU-hoz való csatlakozásának nem Magyarország jelent akadályt, hanem a saját belső problémáik. Az országuk jelenlegi állapota egy félresikerült kísérlet, amelynek mielőbb véget kellene vetni, különben még több embert temetnek el a romok.

Fegyir úr, azt pedig tudnia kell, hogy néhány éve még teljesen más véleménnyel voltunk - magam is - Ukrajnáról. Sokan együtt éreztünk önökkel. A holodomor miatt éppúgy, mint a meg nem érdemelt szegénység és az értelmetlen háborús veszteségek miatt. Ukrajna azonban túl messze ment. És lehet, hogy igaza van, az interjújában nemrég ugyanis azt mondta, hogy: "soha nem késő bocsánatot kérni egymástól. Még a legnehezebb pillanatban sem".

Legyenek bátrak, itt az idő, hogy megszólaljanak! Amíg átgondolják, hogy mennyi mindenért tartoznak bocsánatkéréssel, kérjük, értesítsék Vörös Szabolcsot és a sárkányellátós barátait! Szeretnénk átadni számukra az ukrán Vascső-rend nagykeresztjét. Kérjük, helyezzék el a kárpátaljai magyarság sírhantján! Sok mindent tettek azért, hogy az ukránok sikerrel eltüntethessék a magyarokat ősi földjükről. Jól végezték a dolgukat!