Merész komédia: 7 politikailag inkorrekt film és sorozat az utóbbi években, amelyek még mindig életben tartják a nevetést!

Gyakran találkozunk azzal a véleménnyel, miszerint a politikai korrektség elfojtja a humort, de az elmúlt években számos olyan sorozat és film készült, amelyekre ez a megállapítás nem igaz. Összegyűjtöttünk néhány különleges alkotást, amelyek bátran játszanak a határokkal és merész humort alkalmaznak.

Az alelnök karaktere éles ellentétben áll az amerikai politikát az Obama-kor liberális optimizmusával bemutató Városfejlesztési osztállyal. Selina Meyer, a teljesen elvtelen és komikusan hataloméhes figura, számos olyan poén forrása, amelyek az amerikai elit képmásait célozzák meg. A szexuális és rasszpolitikai kérdéseket opportunista, cinikus módon saját érdekei szolgálatába állító alelnök világa sokkal inkább tükrözi a mi valóságunkat, mint a fent említett sitcom derűs és reményteljes megközelítése.

A sorozat nyers és szókimondó stílusa, valamint a merész viccek egy része szinte magától értetődően, organikus módon került a színészek ajkára. Armando Iannucci tudatosan engedte szabadjára a mindig zseniális Julia Louis-Dreyfus-t és komikus társait, akik a kamerák előtt szabadon improvizálhattak. Ennek eredményeként hét évadon át ontották magukból a meglepő káromkodásokat és fergeteges poénokat, amelyek valódi frissességet és eredetiséget csempésztek a műsorba.

Képzeld el, hogy egy olyan animációs filmbe csöppensz, ahol a középpontban egy zsidó bagel és egy arab lavash áll. A két karakter másfél órán keresztül egymást támadja xenofób beszólásokkal, majd hirtelen egy váratlan fordulat következik: belemerülnek a szenvedélyes, részletesen ábrázolt melegszex világába. Ez csak egy apró betekintés abba a káoszba, amit Seth Rogen és Evan Goldberg alkotópáros hozott el a nézőknek, alig néhány évvel azután, hogy a Kim Dzsongunnal való összecsapásukkal berobbantották Az interjú című filmet.

A szupermarketben kapható termékek egzisztencialista drámájáról és a lázadásról szóló alkotás olyan kockázatos és mocskos poénokkal bombázza a nagyérdeműt, hogy alig lehet észrevenni tőlük, mennyire okos is ez a film. Pedig a gyakran alpári, gyakran érzéketlen poénkodás éppen ezért üt ilyen nagyot, és éppen ezért ilyen veszettül vicces az egész.

Egy efféle listáról semmiképp sem hiányozhat Sacha Baron Cohen neve, aki abból csinált karriert, hogy a társadalmi felelősségvállalást és a józan észt vegyítette a létező legmeredekebb, a rasszizmus, szexizmus, homofóbia minden fajtáját közszemlére tévő poénokkal. Cohen politikai inkorrektsége egyelőre elég univerzálisnak, időtlennek tűnik: ugyanúgy működött a kétezres évek elején, amikor még Ali G szerepében hasított, és úgyanúgy működött akkor, amikor mindenki meglepetésére előrukkolt a Borat második részével.

A "Who is America?" egy rejtett gyöngyszem, amely méltatlanul háttérbe szorult, és sokak számára ismeretlen maradt. E sorozatban Sacha Baron Cohen, aki a Borat révén vált világhírűvé, meglepő és provokatív módon fedi fel az amerikai társadalom sötét oldalát. Álruhákba bújva, csavaros interjútechnikáival képes a legelképesztőbb reakciókat kiváltani, legyen szó átlagemberekről vagy ismert politikai szereplőkről, mint például Sarah Palin, aki a sorozat miatt még jogi lépéseket is kezdeményezett. Talán a legmegdöbbentőbb az, ahogyan Cohen könnyedén manipulálja alanyait, és arra ösztönzi őket, hogy vállalhatatlanul viselkedjenek, így feltárva az amerikai kultúra mélyebb, zavarba ejtő aspektusait.

Nagyon nehéz okosan, mégis keményen kritikus filmet vagy épp közéleti véleményt találni a Z generációról, mert a tartalomgyártók nagyrészt épp ezt a korosztályt akarják kiszolgálni, vagy bemerevednek egy könnyen, indulatból jövő, intellektuálisan üres pózolásba a "woke"-ozással és a "bezzeg az én időmben" típusú eszmefuttatásokkal. Halina Reijn filmje azonban szimpátiával, mégis kíméletlenül állítja pellengérre az identitáspolitikába és a közösségi média ingergazdagságába belehülyült tiniket.

A "Játsszunk gyilkosost!" valódi főgonosza nem más, mint a szabadjára engedett paranoia és a beképzelt erények fényezése, amelyet a popkultúra mélyen elkerül. Az egész film nem csupán rendkívül szórakoztató és feszültséggel teli, hanem a felső középosztálybeli fiatalok groteszk gyilkossági játékában sokkal hitelesebben tükröződik a generációs valóság, mint bárhol máshol. Talán most még kevesen látják így, de én úgy érzem, hogy Reijn alkotása idővel igazi időkapszulává, egy értékes klasszikussá fog válni.

Batman egy fasiszta diktátor, a Joker pedig egy transznemű, forradalmár stand-upos. Ezzel a felállással sokkol Vera Drew közösségi finanszírozással készült, az eredeti DC-univerzumot minden egyes sarkából kiforgató szuperhősfilmje.

A The People's Jokert elég nehéz megnézni, mivel a képregények filmes jogait birtokló Warner Bros. komoly lépéseket tett azért, hogy még a föld színéről is eltüntesse az alkotást, amely engedély nélkül, a létező legbizarrabb helyzetekben ábrázolja a hősöket és a gonosztevőket.

Mégis érdemes szembeszállni a politikai korrektség, a hollywoodi stúdiók és az utóbbi évek szuperhősfilmjeinek dömpingjével, hiszen itt van egy olyan alkotás, amely elegánsan mutatja meg a középső ujját mindennek, amit eddig megszoktunk. Még a legszigorúbb kritikusok is elismerik, hogy ez a film minden idők egyik legjobb szuperhős története. Csak éppen érdemes óvatosnak lenni, nehogy a Warner kopogtatása ránk is rátaláljon.

Nézd csak, milyen furcsa dolgokat adnak ki! Figyeld meg, milyen írásokat várnak tőlünk! Csak azt szeretném, ha az orruk alá dörgölném az egészet! Ezzel a keserűséggel panaszkodik Thelonious Monk Ellison, a fekete író, akit Jeffrey Wright alakít a filmben. A történet a könyvkiadás politikailag túlságosan korrekt, finomkodó fehér döntéshozóinak világát célozza meg. A film ironikus módon mutatja be azt a jelenséget, amikor a politikai korrektség nyolcvanas évekbeli hulláma annyira megköti a liberálisok kezét, akik magukat az igazság harcosainak tartják, hogy a befogadásra irányuló törekvés végül kontraproduktívvá válik.

Miután Ellison nagy gonddal megírt, túl ezoterikusnak tartott kéziratát számos kiadó elutasítja, a férfi kitalálja, hogy megírja a "minden idők legfeketébb regényét", amelynek simán a FUCK címet adja. Ebben szándékosan túltolja a gettó nyelvezetét, amely parodisztikusan felnagyít minden, feketékre jellemzőnek gondolt sztereotípiát. A vicc az, hogy ezzel aztán óriási sikert arat: az elitista irodalmárok nem győznek ájuldozni azon, hogy milyen "hiteles", illetve "eredeti" a végeredmény. Bebizonyítják, hogy minden jóemberkedő pózolás ellenére a rasszügyekhez, illetve a hozzájuk kapcsolódó társadalmi problémákhoz való hozzáállásuk a lehető legsekélyesebb. Ellison pedig nem tudja, hogy röhögjön vagy üvöltsön.

Igen, erre a listára való a tavalyi év legnagyobb botrányfilmje, a minden józan megfontolásnak és ízlésnek szándékosan, hangosan ellenszegülő Emilia Pérez. Persze a főszerepet játszó Karla Sofía Gascón rasszista tweetjei sem voltak politikailag korrektek, de a nemváltó maffiózóról szóló történet legalább élvezhető is, ha kellően nyitottak vagyunk rá. A film fogadtatása alapján ez a fajta nyitottság semmelyik politikai oldalon sem volt jelen, még a közönség nem transzfób része is bőven talált kivetnivalót Jacques Audiard filmes rendbontásában.

Nem kérdéses, hogy Emilia Pérez alkotása messze eltávolodik a megszokott biztonsági játéktól és a politikai korrektség határaitól. Az viszont egy másik téma, hogy a politikai inkorrektséget sokszor csak akkor ünnepeljük, amikor az általunk kedvelt nézeteket tükrözi. De mit is közvetít Emilia Pérez? Alapvetően azt üzeni, hogy a mai filmes világban is van létjogosultsága a merész, innovatív ötleteknek, és hogy szükség van olyan művészekre, akik kizárólag saját maguknak akarnak megfelelni, nem pedig a társadalmi elvárásoknak.