Oroszország tervezi, hogy kilép a kínzás megelőzésére vonatkozó európai megállapodásból.

Az orosz kormány ajánlása szerint Putyin elnöknek érdemes lenne felmondania azt az európai egyezményt, amely a kínzás és az embertelen bánásmód vagy büntetés megelőzését célozza.
Mihail Miszustyin, az orosz kormányfő, javaslatot tett az egyezmény és a kapcsolódó jegyzőkönyvek felmondására, amelyet most a parlament elé terjesztenek megvitatásra. Az elfogadás szinte biztosra vehető, hiszen már számos prominens Duma-képviselő kifejezte támogatását a kezdeményezés iránt.
A kínzás megelőzésére irányuló európai egyezményt az Európa Tanács 1987-ben fogadta el, jelentős lépést téve az emberi jogok védelme érdekében. Oroszország 1996-ban, a Tanács tagjaként, ratifikálta ezt a megállapodást. Azonban az ukrán konfliktust követően Moszkva sorra kivonult különböző nemzetközi szervezetekből, egyezményekből és programokból, jelezve ezzel a nemzetközi együttműködés iránti elkötelezettségének csökkenését. Ez a lépés szoros összefüggésben áll a globális politikai feszültségekkel és Oroszország megváltozott nemzetközi szerepével.
Oroszország kilépett az Európa Tanácsból, így már nem részes fele az Emberi Jogok Európai Egyezményének. Emellett elutasította az Emberi Jogok Európai Bíróságának döntéseinek végrehajtását is.
Az Európa Tanács felügyeli a kínzás elleni egyezmény betartását. A szöveg előírja egy bizottság munkáját, amelynek megbízatása kiterjed az egyezményt aláíró országokba, köztük a büntetés-végrehajtási intézetekbe tett akadálytalan látogatásokra.
A testület korábban számos jelentést hozott nyilvánosságra, amelyek Oroszország által a kínzás ellen védő egyezmény megsértését dokumentálták. Az utolsó ilyen jelentés 2024 novemberében látott napvilágot, és különös figyelmet szentelt Alekszej Navalnij ellenzéki vezető büntetés-végrehajtási intézményben bekövetkezett halálának.
Az orosz külügyminisztérium akkor a jelentést politizáltnak és kétértelműnek nevezte. A külügyminisztérium közleményében azt írta: "Oroszország Európa tanácsi tagságának megszűnése, valamint a szervezet más hagyományos mechanizmusaiból való esetleges kilépése nem lesz hatással az emberi jogok védelmének szintjére Oroszországban" - már akkor előre vetítve a most várható lépést.
A mai orosz kilépési szándék sötét árnyakat vetít a hatalom és erőszak közötti történelmi kapcsolatára. A cári időszakban a politikai rendőrség, az Ohrana, a verés, a kényszervallatás és a deportálás módszereit rutinszerűen alkalmazta, mindezt formális jogi keretek nélkül, a cár "felségjogára" hivatkozva. A bolsevik hatalomátvétel után az Összoroszországi Rendkívüli Bizottság (Cseka) nyíltan felmagasztalta a terror eszközeit, a kínzást, a gyorsított kivégzéseket és a tömeges megfélemlítést pedig "forradalmi szükségszerűségként" indokolták.
A sztálini korszakban az NKVD szervezte a hírhedt "trojkák" általi ítélkezést és a kényszervallatásokra épülő koncepciós pereket, a kínzás szisztematikus technikáival - mindezt az állam és a párt túlélésének nevében.
A hidegháború korszakában a KGB igyekezett a jogszerűség látszatát kelteni, ám a politikai ellenfelek ellen alkalmazott fizikai és pszichikai torture módszerek, mint például a kényszeres pszichiátriai kezelés, továbbra is a titkos szolgálat eszköztárának szerves részét képezték.
A legitimitás mindig ugyanarra a logikára épült. A "felsőbb cél" - a cár tekintélyének, a forradalom ügyének, a szovjet állam biztonságának védelme - feljogosította a hatalmat a rendkívüli eszközök használatára. Így a kínzás és az erőszak nem politikai aberrációként, hanem az aktuális rendszer "normális" működésének részeként jelent meg.
Az a tény, hogy Oroszország ma formálisan is elfordul az európai kínzásellenes egyezménytől, történeti értelemben egy ismerős mintázat folytatásának tűnik: a hatalom jogot formál arra, hogy a kegyetlenség a kormányzás eszköztárában maradjon.
Az ENSZ is alkotott egyezményt a "kínzás és más kegyetlen, embertelen vagy megalázó bánásmód vagy büntetés tilalmáról" (Convention Against Torture, CAT), amelyhez 174 állam csatlakozott. Ez gyakorlatilag univerzális elfogadottságot jelent, kivéve néhány olyan országot, amely aláírás után szükséges fenntartásokkal élt, de kilépésről vagy visszavonásról nem ismert semmilyen eset.
A kínzás ellen küzdő nemzetközi szervezet (OMCT) kiemelte: "Jelenleg egyetlen ország sem lépett vissza a globális kínzásellenes egyezményből, és ha valaki ezt most megtenné, az komoly precedensnek számítana."
A kérdéskörben regionális megállapodások is fellelhetők, mint például az Amerika-közi kínzás-ellenes konvenció, amely 1987-ben kezdte meg működését.
Bár az egyezmények léteznek, az aláíró államok között sajnos elterjedtek a súlyos jogsértések. Az Amnesty International éves jelentései alapján Kína és Észak-Korea a legnagyobb mértékben mutatnak közömbösséget az általuk elfogadott jogi normák iránt.
Közép-Ázsiában Üzbegisztán különleges figyelmet kap, mivel itt gyakran a kínzásokkal szerzett vallomásokra alapozva folytatják a nyomozásokat, miközben a panaszkodókat további megtorlások sújtják.
A Közel-Kelet és Észak-Afrika számos országából, mint például Irak, Szaúd-Arábia, Egyiptom, Szíria, Jordánia, Tunézia és Jemen, egyre aggasztóbb mértékben érkeznek jelentések a rendszeresen előforduló kínzásokról és embertelen bánásmódról. A dokumentált esetek száma folyamatosan nő, ami arra figyelmeztet, hogy a régióban komoly emberi jogi problémák állnak fenn.
Latin-Amerikában Nicaragua a legrosszabb helyzetű ország, ahol az utóbbi évek során legalább 229 politikai fogvatartottat aláztak meg brutális kínzásokkal. A dokumentált esetek között megtalálható a verés, fojtogatás, elektromos sokkolás, égetés, körmök letépése és a magányos zárka. A helyzet rendkívül aggasztó, és a jogsértések mértéke sokkoló.