Joanna Williams a Mandinernek adott interjújában rámutatott, hogy sokan a mindennapi nehézségekből mentális betegséget formálnak.

Amikor finoman rákérdezel, és megkérdezed, miért hiszi valaki, hogy lány, talán másféle válaszokat és megértést hozhat. A pszichológia másik fontos szerepe az, hogy szélesebb társadalmi tudatosságot alakít ki a mentális betegségekről. Az Egyesült Királyságban különösen aggasztó, hogy sok fiatal úgy érzi, mentális problémáik vannak, és emiatt jelentős segélyeket kapnak, hogy elkerüljék a munkát. Diagnózisaik között szerepel a depresszió, a szorongás, az ADHD vagy az autizmus. Ez a jelenség nemcsak az egyénekre, hanem a társadalom egészére is hatással van, és fontos, hogy a diskurzusokat érzékenyen és felelősségteljesen közelítsük meg.

Valóban diagnózisokról van szó, vagy csupán a fiatalok a hétköznapi, normális kihívásaik miatt orvosi szempontból értékelik túl magukat?

Utóbbi, kétségtelenül. A hétköznapi kihívásokból vagy megküzdési helyzetekből mentális betegségeket gyártanak. Különösen a tinédzserek esetében, akik számára a szomorúság néha természetes állapot, még ha nem is állandóan. A szomorúság, az aggodalom időnként normális, és ezt fontos elismerni. De még az olyan apróságokon is, mint...

Ezek a viselkedések alapvetően emberiek, ám úgy tűnik, a pszichológiai szakma túl gyorsan osztogat diagnózisokat, mintha hivatalos pecsétet nyomna rájuk, ezzel medikalizálva a mindennapi emberi reakciókat. A harmadik megjegyzésem ezzel kapcsolatban az, hogy a súlyos mentális zavarokkal küzdő személyek, például a skizofrénia esetében, gyakran nem kapják meg a szükséges ellátást. Nehéz orvost találni, és a kórházi férőhelyek is hiányoznak. A helyzet pedig különösen aggasztó, ha valaki fekete, hiszen ekkor a problémák mögött gyakran faji trauma húzódik, ami orvosi diagnózist követel meg.

Létezik egy könyv az akadémiai szabadság kérdéséről, amelyet a konformizmus időszaka határoz meg. Jelenleg Donald Trump éppen visszavonja a Harvard egyetem támogatását, amíg az intézmény nem hajlandó leállítani a szélsőbaloldali nézetek népszerűsítését.

Ellentmondásokkal teli érzéseim vannak ezzel a kérdéssel kapcsolatban. Egyrészt úgy vélem, hogy ez egy rendkívül pozitív fejlemény. Ugyanakkor, különösen az Egyesült Államokban, az Egyesült Királyságban és Ausztrália egyes területein, az antiszemitizmus komoly problémát jelent az egyetemeken, ami rendkívül ellenséges légkört teremt a zsidó hallgatók számára. Ezt az antiszemitizmust az október 7-i tragikus esemény óta tapasztalhatjuk az igazán aggasztó formájában. Ráadásul a DEI (diverzitás, egyenlőség és befogadás) elveinek és az identitáspolitikának az egyetemeken való elterjedése is hozzájárult ahhoz, hogy ez a jelenség mélyen gyökerezzen. Mindezért teljes szívemből aggódom.

Kicsit aggaszt, hogy egy alternatív szabályrendszert indítunk el, és az a gondolat, hogy az akadémikusok elhallgassák politikai véleményeiket, számomra nem tűnik helyes megoldásnak. Az ideális egyetemi környezetben szeretném látni, hogy a jobboldali és baloldali akadémikusok, valamint a különböző eszmék szabadon képviseltessék magukat. Nem hiszem, hogy bármely nézet betiltása jó megoldás lenne, és a cenzúra soha nem vezetett eredményre. Az ostoba elképzeléseket nem lehet egyszerűen elhallgatni; sokkal hatékonyabb, ha nyíltan vitatjuk meg őket, így megkérdőjelezhetjük és jobb belátásra bírhatjuk őket. Tehát bár 80 százalékban támogatom Trump lépéseit, 20 százalékban aggaszt, hogy nehogy a cenzúra más irányból kezdjen el teret nyerni.

Hogy lehet megmenteni az egyetemi világot?

Bízom benne, hogy van lehetőségünk megmenteni őket. A legrégebbi egyetemek már közel ezer éve működnek, és ha visszatekintünk az emberi történelem e hosszú szakaszára, számos jelentős eseményt felidézhetünk: a felvilágosodás, a reneszánsz, a világháborúk, és sok más, fájdalmas pillanat. Mindezen nehézségek ellenére az egyetemek képesek voltak alkalmazkodni és túlélni a politikai átalakulások viharait. Ezért úgy vélem, hogy az egyetemek jövője rendkívül fontos, de nem szabad figyelmen kívül hagynunk a kihívások súlyát sem. Az egyetemek szorosan összefonódnak a kultúrával, amelyben élünk, és a társadalom más aspektusaival is. Az egész közösségnek értékelnie kell a szólásszabadságot, a tudást és az igazság keresésének fontosságát. Amíg ezek a fundamentális értékek nem gyökereznek meg a társadalom minden szegmensében, addig az egyetemeken sem várhatunk pozitív változást. Az Egyesült Királyságban körülbelül 50 százalék, vagyis az iskolát végzett fiatalok fele választja az egyetemet. Személy szerint úgy érzem, hogy ez túlzás.

Úgy vélem, fontos megemlíteni néhány érvet, amelyeket Trump Amerikában hangoztatott, miszerint a menedzserek, a menedzsment és a bürokrácia jelentős részét érdemes lenne kiemelni az egyetemek működéséből. Ugyanis a bürokratikus struktúrákban sokszor megjelenik a politika, amely összefonódik a sokszínűségért és befogadásért felelős tisztviselőkkel, valamint egyéb vezetői szerepekkel. Ha visszatekintünk néhány évtizeddel ezelőttre, azt láthatjuk, hogy az egyetemeken az akadémikusok képviselték a legnagyobb csoportot a diákok után. Akkoriban a diákok voltak a legszámosabbak, őket követték az akadémikusok, míg a vezetői réteg viszonylag kicsi volt. Napjainkban azonban sok brit egyetemen az egyetemi oktatók és a menedzserek aránya gyakorlatilag egyenlő, 50-50 százalékban osztoznak. Ez a változás az akadémikusok szerepének csökkenéséhez vezetett. Ideje lenne helyreállítani az egyensúlyt, csökkenteni a vezetők számát, és biztosítani, hogy az akadémikusok véleménye és tapasztalataik nagyobb hangsúlyt kapjanak, nem csupán politikai nézeteik tükrében.

Volt-e valaha tapasztalata diszkriminációval az akadémiai világban?

Ó, igen. Például amikor felkértek, hogy tartsak egy beszédet a londoni King's College-ban. Ez néhány évvel ezelőtt történt, miután megjelent az akadémiai szabadságról szóló könyvem, felkértek, hogy tartsak előadást az akadémiai szabadságról.

Örömmel osztom meg, hogy az előadás sikeresen lezajlott, de sajnos a légkör meglehetősen feszültté vált a sok biztonsági őr jelenléte miatt. Csak itt ülök, és az akadémiai szabadságról beszélek, míg körülöttem a biztonságiak figyelik, hogy ki mehet be és ki jöhet ki. Ez valóban zavaró. Az akadémiai élet szerves része a szakmai véleményezés, ami azt jelenti, hogy a kutatási munkákat más szakértők értékelik. Amikor cikket írsz, a kollégáid döntik el, hogy az anyagod értékes-e vagy sem. Ha a politikai nézeteid vagy a cikkedben kifejtett álláspontok a mainstreamhez illeszkednek, könnyen pozitív visszajelzést kaphatsz, ami segíthet a publikálásban, az előléptetésben és a jobb bér melletti döntésben.

Hiába fektetsz bele rengeteg energiát és szívvel-lélekkel végzed a munkádat, úgy tűnik, hogy a fejlődésed megállt. Közben észreveszed a fiatalabb kollégákat, akik látszólag kevesebbet dolgoznak, és nem is rendelkeznek olyan tudással, mint te, mégis ők kapják a magasabb pozíciókat, jutalmakat és a csillagászati fizetéseket. Te pedig, aki mindig is a minőségre törekedtél, úgy érzed, hogy a nézeteid és értékeid nem találkoznak a karriered elvárásaival, ami csak tovább nehezíti a helyzetedet.

Miről szól pontosan ez a könyv?

A könyvben azt állítom, hogy a konformitásra irányuló nyomás a szakértői bírálati rendszerből, tehát a lektorálásból (peer review) ered. Amikor ez a gyerekek esetében történik, akkor ezt csoportnyomásnak nevezzük, és ez rossz dolog. De az akadémiai életben is domináns az elképzelés, hogy meg kell felelned a társaid nézeteinek. De természetesen a tudás nem így fejlődik, és a szakértői értékelésnek sem így kellene működnie. Ennek egy olyan módnak kellene lennie, amellyel tesztelhetjük a tudást. Jelenleg

de nem csak ott. Ha megnézzük a kovidot, amikor a világjárvány először kezdődött, volt néhány ember, aki azt mondta, hogy komolyan kell vennünk azt az elképzelést, hogy ez a vírus egy kínai laboratóriumból szivárgott ki. És láthatjuk, hogy a tudományos közösség azonnal lecsapott erre az érvre. Ez egyáltalán nem volt elfogadható érv. És sok nagy tudományos folyóirat nem publikált semmit, ami ezt az érvelést alátámasztotta volna. De ahogy teltek az évek, egyre több bizonyíték mutatott abba az irányba, hogy ez egy laboratóriumból kiszivárgott vírus. A vitát mégis mintha lezárták volna. Pedig ha kiderülne, hogy laboratóriumból szabadult el, akkor akkor több biztonsági intézkedést tudnánk bevezetni annak érdekében, hogy biztosítsuk, hogy ilyesmi ne forduljon elő még egyszer. De ha még csak nem is beszélhetünk erről, akkor a laboratóriumok ugyanúgy folytatják, mint korábban, és fennáll a veszélye annak, hogy valami hasonló újra megtörténhet. Tehát igen, van ez a politikai nyomás a társadalomtudományokban, de szerintem más tudományterületeken is.