A Szabadkai szomorújáték című előadás egy különleges élményt kínál a nézőknek, mély érzelmekkel és elgondolkodtató témákkal. A demokratikus értékek és a társadalmi kihívások összefonódása révén a darab nem csupán szórakoztat, hanem arra is ösztönöz, hogy

A Szabadkai Népszínház felújított épülete még mindig üresen áll, hiszen sem a szerb, sem a magyar társulat nem tudott visszatérni otthonába.

Bár havonta újabb ígéretekkel bombázzák őket, a helyzet nem változik. A határozat szerint a létszámot 212 főre kellene növelni, de a felvétel eddig mindössze 113 embernél akadt meg. Ráadásul a határozat azt is előírta, hogy 6 magyar és 6 szerb színészt kellene szerződtetni, de ebből a tervből semmi nem valósult meg. Sőt, a színház magyar társulatánál már 3 hely is üresen áll.

Pedig a színház tavalyi költségvetése háromszorosa volt az előző évinek, mintegy 308 millió dinár, vagyis nagyjából 1 milliárd forint. Adódik a kérdés, hogy mi áll a furcsa jelenség hátterében.

Nos, az új igazgató, Miloš Nikolić, akit a fenntartó - Vajdaság Tartomány 60%-os, Szabadka városa 40%-os arányban - nevezett ki, zenész és középiskolai zenetanár. Érdekesség, hogy eddigi pályafutása során nem rendelkezik színházi tapasztalattal vagy gyakorlattal, sőt, lehet, hogy még az érdeklődése is kérdéses e terület iránt.

Erre utal legalábbis, hogy alapvetően formálná át a színház arculatát, kibővítve a portfóliót a prózai előadások mellett az opera és a balett műfajával is. Ezért a Szabadkai Népszínház folyamatosan ígérgetett, de folyamatosan csúszó ünnepélyes újranyitó-előadásának fölvezetéseként tavaly január óta a Szabadkai Szimfonikusok adnak havonta egy-két ingyenkoncertet - ami persze csak a nagyérdeműnek ingyenes, a színháznak pénzbe kerül. Ez is az egyébként megtöbbszörözött költségvetés elcsorgásának egyik magyarázata lehet.

Természetesen, a színházba való beköltözés lehetősége még mindig fennáll a szerb és magyar társulat számára, ám a színpad gyakran átadja helyét különféle külső rendezvényeknek, hivatkozva a bevétel fontosságára. Ez a gyakorlat pedig rendre a társulati próbák rovására megy, mivel a külsős események élveznek prioritást.

Tudd meg, hogyan történhetett meg mindez – mesél nekünk a magyar társulat művészeti igazgatója, Venczel Valentin, Aase-díjas színművész és rendező, aki korábban az Újvidéki Színház élén állt. Az idei évadra sajnos még műsortervet sem tudtak összeállítani, és a meglévő darabok próbái méltatlan körülmények között zajlanak, egy egykori csipkegyár leromlott épületében. Az előadásokat pedig az egykori Adria (Jadran) moziban tartják. Ráadásul...

Miloš Nikolić igazgató véleménye szerint a színház világában nem létezik két különböző társulat; csupán egyetlen közösségről van szó, amelynek legfeljebb kétféle repertoárja lehet. Ráadásul, a multikulturalizmus szellemében elvárják a magyar színészeket, hogy a szerb társulat produkcióiban is szerepet vállaljanak, míg a fordított helyzet – hogy a szerb színészek magyar darabokban szerepeljenek – fel sem merül.

Az áldatlan állapotért felelősség terheli a Vajdasági Magyar Szövetség fémjelezte Magyar Nemzeti Tanácsot (MNT) is. Ez elviekben, törvény szerint a magyar kulturális autonómia letéteményese, belső parlamentje, ám nincs döntési jogköre, mindössze véleményezési joggal ruházta fel a szerb állam. A fenntartó szokásjog alapján az MNT véleményét figyelembe véve szokott dönteni a magyar társulat ügyeit illetően, ám 2014-ben, amikor a Nemzeti Tanács javaslatára az Udvari Kamaraszínház vezetőjeként magyar történelmi drámákat színre vivő Andrási Attila lett a magyar társulat művészeti igazgatója, a karakteres nemzettudat-erősítő művészeti program a társulat goromba ellenállásába ütközött, olyannyira, hogy

A politikai döntések következményeként a Nemzeti Tanács lemondott a társulat működésének jogszerűségét ellenőrző hatásköréről. Ez a lépés súlyos hibának bizonyult, hiszen a magyar társulat azóta magára maradt, és működése sok szempontból bizonytalanná vált. Igaz, hogy a Nemzeti Tanács néhány magyar nyelvű színielőadást támogat a Bácskában található magyar településeken, valamint hozzájárult a színpadtechnika fejlesztéséhez is. Például az MNT által átadott világosítópult az egész Szabadkai Népszínház számára készült, ami azt eredményezte, hogy a magyar társulat nem tudta magával vinni egy falusi előadásra, mivel a szerb társulatnak volt rá szüksége Szabadkán. Ez a helyzet jól tükrözi a magyar társulat nehézségeit és a források nem megfelelő elosztását.

Ezek a kitelepülős fellépések egyébként is furcsa körülmények között zajlanak, azokon ugyanis folyamatosan jelen van a Szabadkai Népszínház súgó-ügyelőből lett operatív vezetője, Igor Lerić, aki arra is igényt tart, hogy a társulatok színészei, így a magyarok is vele egyeztessenek minden kisebb és nagyobb ügyben.

A művészek sajnos belemerültek a kedvezőtlen szokásokba, és látszólag nem zavarja őket, hogy a magyar társulat az MNT távozása óta gyakorlatilag a szerb vezetés irányítása alatt működik. Még a saját sajtótájékoztatóikat is Igor Lerić szervezi a városházán, ahol ő képviseli a magyar társulatot, nyilatkozva a nevükben.

Kiábrándító látni, hogy éppen ebben a történelmi léptékben páratlanul kedvező és kölcsönösen támogató szerb-magyar államközi viszonyban zajlik mindez.

A trianoni békediktátum következményei nemcsak a színész társulat sorsát formálták meg, hanem Szabadka és környéke teljes magyar közösségének életét is. Ez a társulat nem csupán egy szórakoztató csoport, hanem egy fontos küldetés hordozója, amelyet a jelenlegi helyzetben nehezen tud teljesíteni. Feladatuk van, amely túlmutat a színpadon zajló eseményeken, és mélyebb társadalmi jelentőséggel bír.