Természetesen! Íme egy egyedi megfogalmazás a "szelektív gondolatgyűjtés" témájában: **Gondolatok válogatása tudatosan** A szelektív gondolatgyűjtés folyamata olyan, mint egy lelki szűrő, amely segít kiszűrni a zűrzavarból azokat az ötleteket és informá

Nemcsak a szemetet lehet szelektíven gyűjteni, hanem a gondolatokat is. Az emberek manapság két fő okból olvasnak újságot: hogy önigazolást nyerjenek, illetve hogy felháborodjanak. Mindkettő bizsergető jó érzés, nem sajnálom senkitől. Éppen csak semmire nem elég.

A legutóbbi írásom - "Te kit választanál?" - váratlan meglepetéseket tartogatott számomra. Ritkán nézek be a Facebookra, de most mégis úgy döntöttem, hogy egy pillantást vetek. Megértem, hogy sokan felháborodtak, és örömmel töltött el, hogy voltak, akik egyetértettek velem. Azonban az igazi meglepetés az volt, hogy a kacagó emotikonok dominálták a reakciókat. Úgy tűnik, a legtöbb olvasó humorosnak találta az írásomat. Noha magam is nagy kedvelője vagyok a humornak, ez a válasz mégis váratlanul ért, hiszen ritkán írtam ennyire "véresen" komoly témáról. Persze, mivel a kacagó emotikonnak nincsenek alvariánsai, nem tudhatom, hogy az olvasóim valóban derűsen nevettek, kárörvendően kuncogtak, vagy esetleg keserűen kacagtak az írásom felett...

A kommentek is tanulságosak! Bőven folyik az epe, de a legtöbb hozzászóló megmarad a tisztességes emberi viselkedés határai között. Magyar Péter híveit sikerült felbosszantanom, úgy látszik tökéletesnek tartott kedvencüket nagyon féltik hidegtől, melegtől, kritikától. Ami a kormányoldalt illeti, az hallgat és csodálkozik: van jó néhány mondat a cikkben, melyeken elgondolkodhatnának, mit is kellene sokkal jobban csinálni a jövőben. Az ellenzéki oldal ezeket a mondatokat persze észre sem veszi, átugrik fölötte, mert azt hiszi, csakis ő lehet az igazság bajnoka, és egyébként is, a Maszol csak hazudik és manipulál, úgymond, még akkor is, amikor a potenciálisan nekik is tetszőket írja, ami felettébb gyanús.

Rendkívül sajnálatos, hogy egyesek a közösségi párbeszéd nevében olyan megnyilvánulásokat tesznek, amelyek inkább a saját előítéleteiket tükrözik, mintsem a nyitottságot és a diskurzusra való hajlandóságot. Az említett tábor szervezője talán nem vette észre, hogy a kritikák, amelyeket a Maszol kap, éppen az ő saját, ellentmondásos hozzáállásának a következményei. A szabad véleménynyilvánítás jogát senki sem vitathatja, ugyanakkor a táborszervező úr elvárása, hogy a Maszol a kritikáját pozitívan közvetítse, míg ő maga elzárkózik a párbeszédtől, igencsak ironikus. A "Közösségi Párbeszéd" név nem csupán hangzatos, de a valóságban a kölcsönös tisztelet és elfogadás hiányát is magában hordozza. Ha már Bill Clinton példájánál tartunk, az ő esete is jól mutatja, hogy a kommunikációban a szavak és a tettek közötti ellentmondások mennyire könnyen leleplezhetők. A táborszervező úr hasonló logikával érvel, amikor a Maszolt "nem sajtónak" titulálja, ezzel próbálva igazolni a zárkózottságát. Valóban, mennyivel értékesebb lett volna, ha a tábor nyitott kapukkal fogadja azokat, akik eltérő véleménnyel bírnak! Ehelyett a Tisza most a botrány árnyékában találja magát, miközben az eredeti célja éppen a közösség egyesítése lett volna. Így joggal merül fel a kérdés: vajon valóban a legmegfelelőbb kezekben van-e a jövője Erdélyben? A tolerancia és a párbeszéd nem csupán szavakban, hanem tettekben is meg kell, hogy nyilvánuljon.

Úgy tűnik, hogy a szektásodás egyre inkább eluralkodik körülöttünk; az emberek szelektíven válogatják meg, mit olvasnak, hallanak vagy látnak. Van egy megmagyarázhatatlan érzésem, mintha nem csupán politikai, hanem vallási háború zajlana, Orbán Viktor és Magyar Péter „prófétái” alatt. Mi következik még mindebből, istenem, hiszen a választási kampány igazi lüktetése még csak most kezdődik! Olyan érzésem van, mintha egy elromlott házasságban élnék, ahol a rózsák háborúja tombol. A felek már rég nem a kapcsolat megmentésére, de még a tisztességes lezárására sem törekednek. Az egyik oldalon az érdekféltő hatalmaskodás, míg a másikon az öntelt ellenzékieskedés dominál, és sehol egy kis törekvés az igazi megtisztulásra, a felemelkedésre. Kérem, bocsássák meg nekem, e szavakat író bértollnoknak, hogy egy kicsit moralizálok. Bárki is nyerje el a hatalmat Magyarországon a nagy tumultus után, azt kívánom, hogy ne legyen abszolút többsége. Senki se dőlhessen hátra kényelmes kétharmaddal, ne tudjon bármit keresztülvinni és véghezvinni, tanulják meg végre a pártok a valódi együttműködést, még ha ez jelen pillanatban úgy tűnik is, mint egy távoli álom.

Engedjétek meg, hogy egy érdekes történetet osszak meg veletek, amely tökéletesen illik az írásom témájához. Barcsay Domokos, aki a híres Barcsay Ákos erdélyi fejedelem késői leszármazottja, "Fejedelem" ragadványnéven vált ismertté a kolozsvári közéletben a 19. és 20. század fordulóján. 1892-ben Bánffyhunyad képviselőjévé választották, és Ferenc József főrendiházának tagjává emelte. A századfordulón készült Országház épülete nagy figyelmet keltett: nemcsak elismerést, hanem kritikát is kapott. Miután Barcsay Domokos bejárta ezt a monumentális építményt, újságírók faggatták véleményéről. Ő pedig humorral és iróniával válaszolt: "Ez az épület tele van mindenféle kis- és nagyteremmel, kupolateremmel... tornáccal, terasszal, sok-sok toronnyal, keskeny és széles grádicsokkal, valamint annyi ajtóval és ablakkal, mint ahány lyuk van a sajtban! Minden megvan itt, ami a Parlamenthez szükséges, de hol van a Parlament...?!" Ez a megjegyzés nemcsak az épület méreteire és sokféleségére utal, hanem arra is, hogy a funkció és a lényeg néha elvész a grandiózus formák között. Barcsay Domokos szellemes megfogalmazásával rávilágított arra, hogy a politikai intézmények valódi célja nem csupán a reprezentáció, hanem a közszolgálat – és néha ez a cél rejtve maradhat a csillogás mögött.