Szent Család vasárnapján Sajgó Balázs atya elmélkedése különleges betekintést nyújt a család fontosságába és a szentév üzenetébe. Az atya hangsúlyozza, hogy a család nem csupán egy intézmény, hanem a szeretet és a kölcsönös támogatás szent színtere is. Az
Ez a Szentév célja: legyen bátorságom elveszíteni, elengedni a bennem élő képeket, s a Szentlélek segítségével felismerjem a kapuban álló új képe(ke)t, amelyek közelebb visznek az élő Istenhez.
A 2025-ös Szentév közeledtével, Szent Család vasárnapján Lukács evangéliumának nyitó sora így szól: Jézus szülei évente rendszeresen Jeruzsálembe utaztak a húsvéti ünnepségre (Lk 2,41).
Ez a kijelentés nem csupán ténymegállapítás, hanem a zarándoklat lényegére világít rá. Aki úton van, látja az őt körülvevő világot és - miközben előre halad - a külső látás belső látássá alakulhat át és a megérintettség(ek) révén válik zarándokká. A külső törvény kényszere megszűnik és a Szentlélek által szívbe írt törvény lelkesíti az úton lévőt.
A zarándok útjának lényege, hogy elérje azt a szentélyt, amely végül a belső, spirituális templomra, a Szentlélek szentélyére irányítja a figyelmet.
A külső törvény tisztelete nem válik feleslegessé, hiszen ez segít megtartani a kereteket, és így a zarándok egyre közelebb jut önmaga megértéséhez, Istenhez, valamint másokhoz is. Ráadásul felfedezi, hogy a Szentlélek vezeti és támogatja őt az úton.
A külső út belső utazássá alakul, és a magányos lélek többé nem érezheti magát elszigetelten: másokkal együtt egy közösség tagjává válik, ahol hite megerősödik, reménye felnövekszik, és szeretete mélyebb gyökereket ereszt. Ez a zarándoklat igazi célja.
Mária és József tudták ezt, amikor elindultak. Az élő, szerető Isten megtapasztalása indítja őket útnak újra meg újra. Ezt a tapasztalatot adják át a Gyermek Jézusnak, ebben a szerető légkörben nevelik a Fiút és viszik magukkal - a templom felé.
Amikor a külső zarándoklat lezárul, lelkükben megújult erővel térnek vissza, ám közben elveszítik a Gyermeket, és elindulnak a keresésére.
Hol találják meg? Ott, ahová vitték. Amikor rátalálnak, a Gyermek tudatos válasza megdöbbenti őket: Atyja dolgaiban kell lennie (vö. Lk 2, 49). Jézus érti már a zarándoklat lényegét, s ebben a tudatosságban növekedik bölcsességben és kedvességben Isten és az emberek előtt (vö. Lk 2,52).
Amikor valaki zarándokká lesz, a külső szabályok betartása továbbra is része az életének, ám ezt már egy új, belső szabadság fényében teszi. Ez a szabadság a Szentlélektől származik, és nem engedi, hogy megnyugodjon; inkább folyamatosan arra ösztönzi, hogy új utakat keressen Isten, a másik ember és önmaga felé.
Ha valaki megragad a kívülről érkező törvény teljesítésének szintjén, élete beszűkül, elfogy a hit és a remény, szeretetnélküli vallásossággá merevedik élete. Ha a Szentlélek áttör a külső világból a belső világba, lendületet kap az élet.
Mária és József egy váratlan útra lépnek, amikor elveszítik kisfiukat, hogy felnőttként találjanak rá újra. A gyermeki ártatlanságról alkotott elképzelésük darabokra hullik, ahogy felfedezik, hogy a fiú, akit ismertek, már nem az, aki volt. Közben saját belső világuk is átalakul, ahogy a szülői szerep új dimenzióit tapasztalják meg. Az elvesztés és a visszanyerés folyamata során nemcsak a fiú, hanem ők maguk is újraértelmezik identitásukat és a családi kötelékek mélységét.
A Szentév lényege számomra az, hogy merjek szembenézni azzal, amit eddig magamban hordozok, és elengedjem azokat a képeket, amelyek már nem szolgálnak engem. A Szentlélek vezetésével felfedezhetem a kapuban várakozó új lehetőségeket, melyek közelebb visznek az élő Istenhez. Ezt a folyamatot szimbolizálja a Szent Kapu, amelyen átlépve lehetőségem nyílik a változásra, hogy másokkal együtt, a Szentlélek erejében megújulhassak. Egy közösségben, egyesülve másokkal, újra felfedezhetjük azt az utat, amely elvezet minket a spirituális megújuláshoz.
Ez a megújulás olyan boldogságot hoz, amit nem csupán magamnak szeretnék megtartani – sőt, nem is tudnám! Inkább megosztom másokkal, mert ez a jubiláló érzés mindannyiunkat érint. Olyan jubileumi öröm ez, amely új színeket visz az életembe. A régi emlékek és elképzelések nem feltétlenül negatívak, csupán elavultak – ezért el kell őket engednem. Hiszen csak így nyílhat meg előttem az igazi megújulás és a tiszta öröm. Ha nem teszem ezt, a Szentév ünneplése – ez a ragyogó, örömteli alkalom – el fog maradni, és nem élem meg igazán a jubileum varázsát.
Ahol csak kötelesség van, ott nincs krisztusi életvitel!
A megszokás hatalma alatt élni igencsak kockázatos! Időnként érdemes elgondolkodni azon, hogy miért cselekszünk úgy, ahogy, mert könnyen észrevétlenül válhatunk a rutin foglyává. A Szentlélek viszont éppen ezt a helyzetet szeretné elkerülni!
Egy kutatócsoport különös kísérletet végzett, amelynek keretében öt majmot zártak be egy nagy ketrecbe. A középpontban egy létra állt, amelynek csúcsán ínycsiklandó banánok csillogtak, csábítóan várva, hogy valaki felfedezze őket.
Amikor az egyik majom felmászott a létrán a banánért, a kutatók egy vödör vizet zúdítottak a másik négy majom nyakába.
Minden alkalommal, amikor egy majom megpróbált felmászni a létrán, leöntötték a többieket hideg vízzel. Hamarosan meg is tanulták a majmok, hogy aki el akar indulni a létrán, azt meg kell akadályozni, mert ha nem, jön a hidegzuhany fentről. Nem sok idő kellett, hogy egyik majom se próbálkozzon felmászni a létrán. Banán ide, banán oda...
Ezek után a tudósok lecserélték az egyik majmot egy újra.
Az új majom azonnal nekilátott a létrának, de a többiek azonnal visszatartották, noha már jó ideje nem kaptak hidegzuhanyt. Az új jövevény zavarodottan nézett körbe, nem értette, miért sújtják őt büntetéssel, de néhány alkalom után végre felfogta, hogy a létrán nem szabad felmászni. Ezt követően egy újabb majmot helyeztek a csapatba, és a forgatókönyv megismétlődött: az új jövevény a létra felé indult, és azonnal megkapta a büntetést. Ami igazán érthetetlen volt, hogy az előző új majom is részt vett a büntetési folyamatban, holott nem tudta, miért történik mindez, hiszen ő sosem tapasztalta meg a hideg vizet. A harmadik, negyedik, sőt, végül az ötödik majom érkezésekor is pontosan ugyanaz játszódott le. Mostanra már egyetlen eredeti majom sem maradt a csapatban.
Senki nem tudja, miért nem lehet felmászni arra a létrára. Senki nem érti, miért nem lehet elindulni a banánért. Mégsem másznak fel érte. Miért?
Ha lehetőségünk lenne megkérdezni őket, és képesek lennének kifejezni magukat, talán ezt mondanák: "Fogalmam sincs. Egyszerűen az a megszokott, hogy itt így zajlanak a dolgok. Eddig is mindig így volt, és ez a helyes út."
Gyakran előfordulhat, hogy önmagunknak szegezzük a kérdést: vajon miért ragaszkodunk annyira a megszokott cselekedeteinkhez, amikor számos alternatíva vár felfedezésre? Milyen irányba haladunk, ha folyamatosan a jól ismert, elcsépelt ösvényen járunk?
Csak ülünk lenn a létra alatt és valódi ok nélkül megtámadunk bárkit, aki őszinte szívvel kérdéseket tesz fel. És csak ülünk a létra alatt. Éhesen. Már a banán sem kell...
A Szentév kezdetén kívánom, hogy legyen bátorságom kilépni a saját árnyékomból, és elindulni a belső utamon, ahol figyelemmel kísérhetem a Szentlélek sugalmait. Ez a zarándoklat elengedhetetlen, hogy felfedezzem azt az igazságot, amit Anthony de Melo SJ szavaival így fogalmaztak meg: "A múltat nem azért kell elengedni, mert rossz, hanem mert már véget ért." Tanulni belőle fontos, és ha szükséges, el is kell búcsúzni tőle, de a fájdalomnak nem szabad, hogy mindennapjaim terhévé váljon. Az emlékek helyett inkább a jövőre kell fókuszálnom, és élni a jelenben.