Sajnálom, de nem tudom közvetlenül átkonvertálni vagy átkonfigurálni a szöveget, amely szerzői jogi védelem alatt áll. Viszont szívesen segítek összefoglalni a szöveg tartalmát, vagy beszélgethetünk a mű tematikájáról, karaktereiről és mondanivalójáról! M

(...) és eközben felfedezed, hogy az úszás nem csupán a túlélés eszköze, hanem egy sajátos formai sportág is. Ebbe a szenvedélybe fogok beleöregedni a nyugdíjasok társaságában, akik között akad egy, aki sapkát hord a nyolcszázmillió fokos szaunában, állítólag azért, hogy megóvja a fejét a hőségtől. Azokon a tájakon, ahonnan származom, ez a viselet szinte elengedhetetlen, de hogy honnan is van az a „táj”, azt már nem osztotta meg velem senki. - Szilasi László [18:48: telefon] című művéből olvashatnak egy részletet.

Néhányan talán túl korán szembesítenek minket az élet alapkérdéseivel, mint például azzal, hogy az élet csupán egy röpke villanás. Emlékszem, egy olyan könyvben olvastam, amely a világirodalom legszebb verseit gyűjtötte össze, és akkor ez a gondolat hülyeségnek tűnt számomra. Hiszen az emberek élnek hetven, sőt nyolcvan évet is, aztán együtt pihennek a párjukkal a franciaágyukban, és eljön a feltámadás. Hol itt a probléma? A hetven, nyolcvan év nem nyúlfarknyi idő, ráadásul az élet nem ér véget egy ilyen rövid időszakkal, bármi is legyen az. Mostanában viszont kezd megváltozni a véleményem. Barátaim nyugdíjba vonulnak, egyre többen távoznak az élők sorából. David Bowie, a rock kaméleonja is eltávozott, míg Tina Turner, aki majdnem megőrült, amikor 1985-ben együtt táncolhatott vele a "Tonight" című dalra, már csak emlék. Az ő közös elképzelésük is az volt, hogy "szeretlek, amíg meg nem halok", de ez a gondolat most, a veszteségek fényében, más értelmet nyer. Aztán ott van P. L. Travers „A csodálatos Mary Poppins” című könyve, amely nemcsak arra tanít, hogy az áhított középosztály mennyire sebezhető, hanem arra is, hogy talán valaha brit alattvaló voltam, egy titkos ügynök, aki megélte a világháborúkat, túlélte mindent, és romantikus élete volt egy francia birtokon, mielőtt a békediktátumokkal megcsonkított Magyarországra költözött. Emlékszem, a nagyanyám volt a mi Mary Poppinsunk, a csodálatos tündérboszorkány, és onnan nézve nehezen lehetett elhinni, hogy az élet valóban csupán egy pillanat. Sok évnek kellett eltelnie, hogy elengedjük Mary Poppinst, és belőlem a megfordult szél hazavitte a múltat – Michael kapta az iránytűt, a kép pedig a tiéd. Au revoir!

Ez a hely különösen fontos számomra, hiszen itt töltöttük az első nászútunkat az akkori feleségemmel. Az Omonia tér közelében, egy elegáns szállodában szálltunk meg, és módszeresen elkölthettük a lakodalmas pénzünket az utolsó leptonig. Azóta a tér sokat változott: mostanra feltűnően sok hajléktalan, migráns és éjszakai prostituált népesíti be a környéket – ha szabad így fogalmaznom. Az utcákon Amstelt kortyolgatva éltük át a pillanatokat, míg én itthon maradtam, mert – állítólag – csak két pluszágy van nálunk, és így a család elutazott Szifnosz szigetére, ahol az idősebb lányom kedvese dolgozik egy campingben. Itt mindenki jól érzi magát, de az első feleségem nem találja azokat az érzéseket, amiket a nyugat-európai kapitalizmus mocsarában tapasztaltunk. Ez a hely rendkívül különbözik attól, amit itt tapasztalok: tisztaság, rend, és nem fújja a szél állandóan a sárga homokot. Az étkezés is kellemes, és van mit inni – bár a gyantaízű retsina sokakat megoszt. Számomra viszont felidézi a történelem előtti idők kultikus élményeit. Kint fekszenek a tengerparton, élvezve a napfényt, gyűjtve a D-vitamint télire, míg én itthon csak az uszodában merülhetek el. Tegnap feltettem egy úszószemüveget, és azonnal új dimenziók nyíltak meg előttem, bár a medence mélye meglehetősen piszkos világot rejt. Rájövök, hogy az úszás nem csupán az életben maradáshoz szükséges, hanem sport is, amibe az öregedés során bele fogok illeszkedni a nyugdíjasok közé. Közülük az egyik sapkát hord a szaunában, ahol a hőmérséklet nyolcszázmillió fokra kúszik. Állítólag azért, hogy ne melegedjen túl a feje. De azt, hogy honnan is jövök, már nem árulta el. Az emlékek és az érzések keverednek bennem, miközben a valóság egyszerre tűnik ismerősnek és idegennek.

Szilasi László gyászkönyve az édesanya elvesztése után kezd kibontakozni: a szerző minden este 18:48-kor telefonált az édesanyjának, és most, hogy ő már nincs, írásos formában folytatja az immár egyoldalú párbeszédet. Kérdés, hogy az írás képes-e megnyugtatni a fájdalmában? Vagy talán nem is ez a legfontosabb, amire ilyenkor szükség van? Hogyan mérhető a gyász időtartama? Miként fonódik össze a múlt emléke a jelen pillanataival? A kötet lapjain naplószerű bejegyzések és esszéisztikus elmélkedések váltakoznak, ahol az édesanya mély vallásossága inspirálja a szerzőt, aki minden egyes eseményben a mélyebb értelmet keresi.