Értesítsétek Józsefet!

Nézem ezt az arrogáns, hisztis visszaszólást, amit a Telex műsorában mindenki Józsija levezényelt. Őszintén meghökkenek, ilyenkor jövök rá, teljesen más történetet nézünk, ugyanazon film rendezői változatát ő, s magam a Szomszédok változatot bugyuta alámondással, balkáni narratívával. Nézem a gesztusait, szeme járását, testbeszédét. Igazából ilyenkor lehet rájönni: a pszichológia unalomig ismételgetett tézise, miszerint a hatalom, droghoz hasonlóan komoly függést alakíthat ki, nem butaság, s egyszerűen, még a legempatikusabb ember is elveszítheti realitásérzékét, amiből több szint van, ha olyan társadalmi vagy anyagi közegbe kerül, ami kiszakítja a fő sodorvonalból.

A Berlin bukásakor bálozó náci csoport dallamai, Musk filozófiai elmélkedései a családról, magyar miniszterek tanácsai a pénz kezeléséről, vagy az utolsó erdélyi fejedelem, aki magát tényezőként kezelte, miközben egy csatamezőn, elvágott torokkal várta sorsa beteljesülését – mindezek a különös motívumok valami sokkal mélyebb összefüggést tárnak fel. Az ilyen látszólagos abszurditások révén minden ostobaság egy új fényt kap, és megérthetjük, hogy a történelem furcsa, néha groteszk szövedékén hogyan fonódnak össze az emberek sorsai.

***

Frankkal, a skót kollégámmal egy impozáns épületet takarítunk, ami valaha talán egy mesés kastély volt, most pedig egy felső kategóriás társasházként funkcionál. Frank a cseresznyeszedőnek nevezett darus kocsit irányítja, míg én a csatorna körüli füvet és szennyeződéseket gyűjtöm össze. Amint végzünk, pár lépéssel arrébb parkolunk, és kezdjük elölről a munkát. Ha palát találok, ami eltört, visszaillesztem a helyére, és ipari ragasztóval megerősítem. Egyszerű, de mégis kicsit monoton a feladat, mert Frank egy kicsit el van szállva: vagy füvet szív, vagy éppen iszik munka közben. Remélem, nem lesz ebből baleset, mert nem szeretnék a hírekben szerepelni, főleg nem egy kétperces riport formájában. A nap olajozottan telik, az ég kék, és a csapadék is elkerül minket, ami már önmagában is csodás. Ahogy körbenézek, a táj megnyugtató szépsége magával ragad, Skócia gyönyörű hely, és ez nem pusztán üres szavak.

Az ebédszünet alatt beülök a kocsiba, elkezdem enni a kajámat, a telefont becsippentem, olvasom a napi mantrám, a híreket. Akármilyen messzire keveredtem, patológikusan olvasom hazám eseményeit, követem, s ezt például nem értem, bosszant is alaposan. Mint egy abuzált gyerek, aki végre elhagyja a szülői házat, de nem tud szakítani a reflexeivel, félelmeivel, és napi szinten éli meg komplexusait, s bár csak egy pillanat kellene, hogy letegye a terhet, erre képtelen élete végéig.

Szájer József: Nem volt eresz azon a házon

Nézem a sorokat, értem a magyart, de azt hiszem viccet látok. Olyan, mint amikor New Yorkban repülők csapódtak a toronyházakba, én Brüsszelben néztem a tévét és azt hittem, filmet látok, és azon értetlenkedtem, mióta ad a CNN akciófilmet?! Akkor esett le a tantusz, mikor házigazdáim hisztérikusan hazatértek, hogy azonnal el kell hozni a gyerekeket az iskolából.

Nézem a sorokat, és hirtelen kitör belőlem a nevetés. A szendvicsem kiesik a kezemből, én pedig úgy kipottyanok a Ford vezetőoldali üléséből, hogy még a könnyem is kicsordul. Arra emlékszem, hogy ilyen intenzíven és hosszú ideig még soha nem kacagtam. A fűbe harapok, a hasfalam ég, és a mellettem álló Frank arca, amely a megdöbbenés jeleit mutatja, könnyek mögül tűnik fel. Ő értetlenkedik, én viszont annyira nevetek, hogy képtelen vagyok kinyögni egy szót sem. Lassan felemelem magam, térdre rogyok, és odamászok egy hatalmas mamutfenyőhöz, átölelem a törzsét, és vinnyogva nevetek. Ezzel eltelik húsz perc; végül valahogy elmondom Franknak, hogy nem tudom folytatni a munkát. Ő csak ül, és nevet rajtam, azt hiszi, hogy megőrültem.